Amikor remegni kezd az idő

Vajon létezik-e olyan személyiségtípus vagy megküzdési minta, amely növelheti a rák kockázatát?

– Régebben valóban létezett egy olyan elképzelés, hogy bizonyos személyiségjegyek hajlamosíthatnak a daganatos betegségek kialakulására. A '70-es és '80-as években ezt „rákra hajlamos személyiség” elméletnek nevezték. Az érintetteket gyakran úgy írták le, mint bűntudatra hajlamos, túlzottan együttműködő, önfeláldozó, visszahúzódó, úgynevezett áldozattípusú embereket. Később azonban kiderült, hogy ez az elmélet téves alapokon nyugodott. A kutatások ugyanis olyan pácienseket vizsgáltak, akiknél a rák diagnózisa már megszületett, és éppen egy sokkoló, bizonytalan élethelyzetet éltek át. Ebben az állapotban – természetes módon – igyekeztek alkalmazkodni a kórházi környezethez, a kezelésekhez és magához a betegséghez – vagyis inkább szorongó, megfelelni akaró „jó diákként” viselkedtek.

Maga a betegség változtatta meg a személyiségüket?

– A diagnózis és a kezelések természetesen megváltoztatják az embert, ezért fontos része a gyógyításnak a pszichológusok és pszichiáterek támogatása is. Segítenek abban, hogy a beteg felismerje saját erőforrásait, mozgósítsa belső tartalékait, és ne passzív áldozatként vészelje át a betegségfolyamatot. Sokáig népszerű volt az a nézet, hogy a stressz is okozhat rákot, de ma már tudjuk, hogy a daganatos betegségek több tényező együttes hatására alakulnak ki, és a stressz önmagában nem tartozik ezek közé. Közvetve azonban szerepe lehet, mert romboló megküzdési módokhoz vezethet: dohányzáshoz, túlzott alkoholfogyasztáshoz vagy elhízáshoz, amelyek viszont bizonyított kockázati tényezők. Selye János világhírű stresszkutató álláspontja szerint van jó stressz és rossz stressz. A jó aktivál, mozgósít, erősíti a motivációnkat. A rossz stressz viszont krónikussá válik, tehetetlenségérzést, destruktív viselkedésváltozást alapoz meg vagy erősít fel. Az emberek többségének azt is nehéz elfogadnia, hogy többnyire nem lehet pontosan megmondani, mi okozta a daganatos betegségét, vagy erre ma még csak kevés esetben tudunk egyértelmű választ adni. Ilyenkor pedig sokan a lelki okokban kezdik keresni a magyarázatot. Ma már tudjuk például, hogy a humán papilloma­ví­rusnak (HPV) a méhnyakráknál, egyéb nőgyógyászati rákoknál, a szájgaratdaganatnál, akár bizonyos nemi szervi rákoknál bizonyított szerepe van. Az azbeszt, egyes vegyi anyagok belélegezve, a túlzott napfényhatás előbb vagy utóbb daganatos betegséget okozhatnak. Ezért fontosabb lenne a félelem helyett a hiteles tudásra, a megelőzésre és az egészségtudatosságra figyelni.

Beszéljünk az onkopszi­cho­ló­giá­ról. Miben különbözik más pszichológiai területektől, mi a feladata?

– Ez viszonylag fiatal tudományterület, nagyjából ötvenéves múltra tekint vissza. Mindig is voltak pszichiá­terek és pszichológusok, akik testi betegségekkel küzdő emberek lelki támogatásával foglalkoztak. Elsőként a tuberkulózisos betegek helyzete keltette fel a humánus szemléletű szakemberek figyelmét, később pedig az AIDS megjelenése adott új lendületet ennek a területnek. A magyar pszichoonkológia megszületése Eckhardt Sándor professzor nevéhez fűződik, aki amerikai tanulmányútjairól hazatérve 1988-ban megalapította az első hazai pszichoonkológiai csoportot az Országos Onkológiai Intézetben. Én 1990-ben kerültem át a pszichiátria területéről a „Kékgolyóba”. Akkor még nagyon kevesen dolgoztunk ezen a területen, ma pedig már mintegy tíz pszichológus és egy-két pszichiáter segíti ott a betegeket. A pszichoonkológia – vagy onko­pszi­cho­lógia, mindkét elnevezés helyes – a klinikai pszichológia és az egészségpszichológia egyik specializált területe, amely az onkológiai betegek és hozzátartozóik elsősorban lelki támogatásával foglalkozik. Különleges területe ez a pszichológiának, mert sok betegnek nincs pszichiátriai problémája: hétköznapi emberek, akiknek egy súlyos diagnózissal kell szembenézniük. Ilyenkor azonban megrendül a biztonságérzetük, elkezd remegni az idő.

Ezt hogy értsem?

– Kiderül, hogy véges az élet, sőt, közel jön a lehetséges halál időpontja. Ezt a filozofikus felismerést nem mindenki képes jól kezelni. Sok beteg eleve nehéz életkörülmények közül érkezik, szegénységben vagy kapcsolatnélküliségben élnek, mások pedig hihetetlen luxusban. Az egészséget azonban nem lehet megvásárolni. A betegeket különböző módon érinti a rákbetegség ténye, és erre mindenki ad valamilyen lelki reakciót. Ez egy érzelmi sokk, ahogy egyik főorvos kollégám megfogalmazta, ilyenkor a betegek legszívesebben letérdelnének és ordítanának.

Optimális esetben az onkopszi­cho­lógus hogy kíséri végig a betegúton a pácienst?

– Ideális helyzetről sajnos nem beszélhetünk. Magyarországon becslések szerint egyszerre 200–300 ezer ember él friss daganatos diagnózissal vagy éppen folyamatban van a kezelése, miközben onkopszi­cho­lógia iránt elkötelezett klinikai szakpszichológusból és egészségpszichológusból mindössze 100–150 dolgozik az országban. Ez azt jelenti, hogy a betegek többsége a társadalombiztosítás keretein belül nem jut hozzá ahhoz a lelki támogatáshoz, amelyre már a diagnózis pillanatától szüksége lenne, akár egyéni, akár csoportos formában. Pedig a segítségre nemcsak a kezelések alatt, hanem a túlélő időszakban is nagy igény mutatkozhat, még a hozzátartozók körében is, akik komoly érzelmi, fizikai és anyagi terheket viselnek azért, hogy támogassák a daganatos családtagot. Éppen ezért a családommal nem üzleti haszonszerzés miatt, hanem karitatív alapon létrehoztunk egy onkopszicho­ló­giai segítőt, egy AI-alkalmazást, amit ingyen és bérmentve a nap 24 órájában bárki felhívhat, beszélgethet „Annával", és tudományosan megalapozott, empatikus válaszokat kap. Anna három éve működik, és ma már jóval tízezer fölött van a megkeresések száma. Nagy felelősség ez, de hisszük, hogy senkinek sem szabad izolálódnia a bajban.

Milyen kérdésekkel, gondolatokkal keresik meg leginkább az alkalmazást?

– A leggyakoribb kérdés az, hol található onkopszi­cho­lógus. A szakemberek többsége kórházakban, onkológiai osztályokon dolgozik, hiszen a legnagyobb szükség általában a diagnózis közlésekor és a kezelések időszakában van pszichológiai támogatásra. Érdemes a kezelőorvostól megkérdezni, hogy az adott osztályhoz vagy rendelőhöz tartozik-e pszichológus, illetve a közelben hol érhető el ilyen szakember.

Van-e tapasztalat arra vonatkozóan, hogy egy ilyen betegségből való felépülés mennyire változtatja meg az ember habitusát? Személyiségtípustól függ-e, hogy ki milyen irányban alakítja át utána az életét?

– Ismert pszichológiai fogalom az érzelmi növekedés. Ez azt jelenti, hogy egy súlyos életesemény – például betegség, veszteség vagy akár háború – hatására az ember nemcsak megrendülhet, hanem fejlődhet is: lelkileg gazdagodhat, értékrendje átalakulhat és kedvező irányba változhat. Sokan ilyenkor felismerik, hogy addigi hivatásuk nem tette boldoggá, vagy túlságosan felőrölte őket, ezért változtatnak. Mások, akik korábban nem dolgoztak, mert a családnak vagy a gyermeknevelésnek szentelték az idejüket, ráébrednek, hogy szeretnének új feladatokat, új szerepet találni. Meglepően sokan vágynak közelebb kerülni a természethez: kertet építenének, fákat ültetnének, növényekkel foglalkoznának. Természetesen nem mindenki reagál így. A betegek kis része – körülbelül öt százaléka – inkább hátrányára változik: megkeseredik, iriggyé vagy bosszúállóvá válik, esetleg romboló szokásokba menekül. Nem szeretném idealizálni ezt a helyzetet, de összességében mégis az a tapasztalat, hogy a legtöbben inkább pozitív irányba változnak egy súlyos betegség után. Bodoki György onkológusprofesszor mondta, hogy a rákbetegség után vissza kell gyógyulni az életbe. Önmagunkba, a családunkba, a társadalomba. Fölvenni minden elejtett szálat, és amin változtatni szükséges, azt meg kell változtatni.