Egy hét hordaléka

Átok ül a négyes metró építésén. Az átadási határidő folyamatos csúszásával arányosan növekszik a költsége, amely ma már jóval meghaladja az 500 milliárd forintot. Majd a kivitelező nemes egyszerűséggel leáll, mert összevész a megrendelővel, aki vitatja a benyújtott számla összegének jogosságát. S mindezek tetejébe a Szent Gellért téri állomás építése következtében már közel hat centit süllyedt a Műszaki Egyetem egy része. Mondhatnánk erre, hogy lám, nem jól okították az ott tanuló diákokat, akik csak ilyen gyatra tervek készítésére voltak képesek. Erről azonban szó sincs, az előzetes statikai tervek készítői egy harminccentis betontámasz építését javasolták. A Fővárosi Közgyűlés által létrehozott kivitelező, a DBR Metró Kft. azonban ezeket nem építette meg. Miért nem? Csak. Majd megmondják. A betontámasz költsége egyébként egymilliárd forint, amit most már bizonyosan nem lehet megtakarítani. Ehhez jön még az egyetem helyreállításának vélhetően többmilliárdos költsége. Ha majd egyszer veszi a fáradságot a kivitelező, s tájékoztatja a közvéleményt, miért gondolta, hogy a fizika törvényein felül áll, akkor arról is szívesen tájékozódnék, nem él-e egyéb tévhitekben is. Például, hogy szabadon szórakozhat az adófizetők pénzével. Vagy hogy ezt jól tudja?

A rendteremtést egyébként fent kellene kezdeni, a politikai osztályoknak, mégpedig önmagukon. A vélemény nemcsak az enyém, hanem a kormányfő által egy évvel ezelőtt kinevezett Kondorosi Ferencé is. Át kellene alakítani, átláthatóvá kellene tenni például a párt- és kampányfinanszírozást, különben az egyre romló megítélésünkben – egyebek mellett a terjedő korrupcióra gondolok – már csak Szomáliát fogjuk megelőzni. Legutóbb például az elsősorban utakat építő Strabagról hallottunk különös híreket. A cég négy év alatt 360 milliárdos állami megrendelést kapott. Ajánlataik ellenállhatatlanok lehettek, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a több mint 13 milliárd forint, amely lapértesülések szerint a kormánypártok kasszáiba vándorolt. Igaza van tehát Kondorosinak, a rendteremtést felül kellene elkezdeni.

Harminc tűzoltó rohant szirénázó autóval a monorierdei vonatszerencsétlenséghez menteni. Magukat nem kímélve dolgoznak, ám azért azt szeretnék közben elérni, hogy a 48 órás munkaidejük 40-re csökkenjen, mint már lassan mindenki másnak. Hiába azonban, 96 óta egyetlen kormány sem módosítja a törvényt. Avval érvelnek, hogy a tűzoltók jószerivel akkor dolgoznak, amikor riasztják őket, no meg amikor gyakorlatoznak, egyébként csupán folyamatos ügyeletet látnak el. A tűzoltók mindenesetre sztrájkot fontolgatnak, még ha ez számukra csak korlátozottan engedélyezett is. Akárhogy határozzanak végül, ahogy ismerem őket, soha nem fognak karba tett kézzel ülni, ha égő házhoz kapnak riasztást. Tudják ezt a törvényhozók, s talán éppen ezért hiába a lánglovagok kérése. Az persze más lapra tartozik, hogy mennyire tisztességes visszaélni valakinek a hivatásszeretetével. Nem véletlenül állnak a tűzoltók a lakosság bizalmi listájának az élén, miközben a politikusok a végén kullognak. Kár, hogy a népszerűséggel nem lehet a boltban fizetni.

S miközben egymással vagyunk elfoglalva, észrevétlenül megyünk el egyik legszebb ünnepünk, az állatok világnapja mellett, amelyet Assisi Szent Ferencre emlékezve tartunk. Pedig volna min elgondolkodnunk. Az összes emberszabású majomnak például – csimpánz, gorilla, orángután, gibbon, bonobo – már nem adnak többet egy-két évtizednél, s teljesen eltűnnek a vadvilágból. Nem vesszük észre, hogy az ember szaporodásának növekedésével arányosan szorulnak vissza, s halnak ki az állatok, amelyek pedig ugyanúgy Isten teremtményei, mint mi magunk vagyunk. Jó lesz nekünk egyedül?