Egy hét hordaléka

A Szabad Föld olvasói közül bizonyára számosan ismerik a bibliai Sámson történetét. Amikor jómagam gyermekkoromban először találkoztam vele, különös ellentmondásra figyeltem fel a hittan- és a földrajzórán tanultak között. A Biblia szerint ugyanis a rettenthetetlen erejű Sámson egyszer puszta kézzel szakított ketté egy oroszlánt. A földrajzórán meg, ugyebár, azt tanultuk, hogy az oroszlánok a szavannák királyai. S ahogy nézegettem a bibliai tájakról, a mai Izraelben készült felvételeket, bizony mindent láttam, csak szavannát nem. Annál inkább megművelt területeket, még inkább terméketlen sivatagokat. Az ellentmondás akkor oldódott fel bennem, amikor a tananyagban az ember tájátalakító tevékenységéhez értünk.
Miért jutott eszembe éppen most mindez? Természetesen a legújabb gázai háború miatt. Okos külpolitikai újságírók részletes magyarázatot adnak a legújabb háború kitörésének okairól, nem is akarnék én abba belekontárkodni. Csupán egy adalékkal hadd toldjam meg a magyarázatokat, avval, ami szerintem a háború – s általában minden háború – gyökere.
Ez pedig nem más, mint a terület túlnépesedése. A csöppnyi Gázába másfél millió ember szorult, ami messze több, mint a terület eltartóképessége. Azt már Konrad Lorenz világhírű viselkedéskutató írásaiból is tudjuk, hogy ha valamely élőlénynek – legyen az ember vagy állatok egy része – nincs elég tere, az agresszívvé válik. Gáza lakói pedig kínjukban évek óta rángatják az oroszlán bajszát. Értsd: lövöldözik vaktában Izrael területére az irányíthatatlan rakétáikat. A kaszabok – ahogy a garázsokban összeeszkábált harci eszközöket nevezik – közelébe sem érnek Sámson erejének, az oroszlán pedig – a katonailag összemérhetetlenül erősebb Izrael – megelégelte mindezt, megrázta magát, s éppen ezekben a napokban rohanja le Gázát.
Ezzel azonban nem old meg semmit. A terület túlnépesedett marad, s egy idő után ugyanott folytatódik minden, ahol eddig.
Nemcsak a Közel-Keleten, hanem a világ egyre több területén.
A napokban olvastam az egyik hírportálon a világ legfőbb gondjának, a túlnépesedésnek és beláthatatlan következményeinek nagyszerű összefoglalóját. A szerző a néhány évvel ezelőtti ruandai népirtással példálódzik. Akkoriban is sokat lehetett hallani az okokról, a vallási, törzsi, egyéb ellentétekről. Mindez bizonyára igaz is volt, ám a dolgok hátterében egy rendkívül túlnépesedett állam állt.
S amint egyre közelebb éltek az emberek egymáshoz, úgy vették észre, hogy a másik bőrének más az árnyalata, más istent imád, mások a politikai nézetei. Mindez korábban is így volt, ám valahogy mégsem volt zavaró.
Nem nehéz levonnom a következtetést: ahogy népesedik a Föld, úgy növekszik a nacionalizmus.
Ám hoz a szerző más példákat is a túlnépesedés következményeire az emberiség kultúrtörténetéből. Ahogy szaporodtak a Húsvét-szigeteken a polinézek, úgy vágták ki a buja erdőségeket, s amikor a megművelt területek sem voltak már elegendőek, egymásnak estek. Mire a hollandok elhajóztak a szigetekre, már csak az egykor magas kultúra romjait, s néhány vegetáló szigetlakót találtak.
Eddig azonban mindig megúszta az emberiség: a felélt területeket elhagyta, s kitalálta, hogy miért kell elfoglalnia azt a területet, ahol még maradt valami.
Ennek jár a végén most, a huszonegyedik század kezdetekor az elszántan szaporodó emberiség: lassan kifogy az elfoglalható, ám még élhető területekből. A legborúlátóbb kutatók szerint mire véget ér a század, ötszázmillió utódunk fogja összehúzni magát valahol a sarkvidékeken.
A többiek? Kiirtották őket.