Egy hét hordaléka

Mintha végéhez közeledne a válság, olvashatjuk lapunk egyik külpolitikai cikkében. No, nem nálunk, de még csak nem is Európában, hanem az Egyesült Államokban, Indiában, Kínában. Európa egyelőre soha nem látott mélységbe zuhan, amelyből egyes elemzők szerint legkorábban jövőre kezd kikapaszkodni. Magyarország pedig? A balti államok és Írország mellett még az unión belül is a leggyengébbek közé tartozunk, s kétes helyzetünkből csak a következő év után kecmergünk ki, jósolják a közgazdászok. Előbb vagy utóbb, de egyszer csak véget érnek a szűk esztendők – a tanulságokat azonban már most is érdemes leszűrni. Jómagam például arra volnék kíváncsi, miért éppen Európában tart tovább a válság. Talán a kultúránk túl öreg ahhoz, hogy kellő rugalmassággal tudjunk igazodni a világ folyamatos változásához? Lehet, ám Amerika gyökerei is a világnak ebben a fertályában keresendők, s mégis fiatalosan viselkedik. Vagy túl sokfélék vagyunk mi itt, a vén Európában ahhoz, hogy elfogadjuk az ilyen helyzetekben nagyon is hasznos központi akaratot? Akárhogy is van, változtatni kell, s néhány intézkedéssel nem is várták meg a döntéshozók az alagút végét. Korlátozzák például a bankok irányítóinak a jövedelmét. Hiszen ha jól megy a pénzintézetnek, csillagászati a részesedésük, ha viszont buknak, sajnálkozva tárják szét a karjukat. Persze, hogy szívesen kockáztatták a tulajdonosok pénzét. Na, legalább ennek vége.

Nem vagyunk elég mozgékonyak, s közvetett módon ezt igazolja a hazai átlagbérek alakulása is, amelyről éppen a napokban tették közzé a legfrissebb felméréseket. Ugyanazért a munkáért ugyanabban az életkorban Budapesten fizetnek a legtöbbet, aztán következnek a főváros környéki megyék, majd Nyugat-Dunántúl, utána az Alföld és Észak-Magyarország, míg a sort Somogy, Tolna, Békés és Jász-Nagykun-Szolnok zárja. Bizonyos tekintetben a munkaerő is ugyanolyan áru, mint bármi más, aminek az értékét a kereslet-kínálat alakítja. Ez eddig rendben. De akkor miért nem ott vállalunk munkát, ahol a legtöbbet fizetik érte? Mert akkor ugyancsak rosszul járna a mobil munkavállaló. Hiszen hiába adná el a házát, a töredékét sem kapná érte, mint a frekventáltabb helyeken lakók. Paradox módon tehát sokakat éppen a vagyonuk akadályoz meg abban, hogy előbbre lépjenek. Ezt a helyzetet lehetne orvosolni a bérlakások építésével. Evvel általában mindenki egyetért – csak senki sem csinálja.

Ehelyett még mindig olyasmivel bajmolódunk, mint hogy ki dolgozott az elhárításnak a pártállamban és ki nem. Most éppen a korrupcióval gyanúsított fővárosi közgyűlési tag, Hunvald György helyére nevezett Kivágó Iván Györgynéről derítették ki, hogy elhárító tiszt volt az egykori titkosszolgálatnál. Természetesen fontos, hogy ismerjük a politikusok múltját, elvégre a képviselet bizalmi kérdés. A baj csak az, hogy mindez lassan húsz évvel a rendszerváltás után történik. Igaz, ha azonnal nyilvánosságra hozzák a listát, akkor lehet, hogy összeomlik az első szabadon választott országgyűlés – annyi besúgó ült benne. Persze, ez is csak afféle zuhanyzói információ, biztosat senki vagy csak a bennfentesek tudnak. Ám éppen ezért ördögi a mostani helyzet. Félinformációkkal, sejtetésekkel, lebegtetéssel sokakat le lehet járatni, sakkban lehet tartani – politikusokat, főpapokat, művészeket egyaránt. Ezernyi veszélye ellenére mégis azt gondolom, hogy akkor, közvetlenül a rendszerváltás után kellett volna megtisztítani a közéletet, s az információkat megosztani a nyilvánossággal. A műtét kétségtelenül fájdalmas lett volna, ám ha a beteg nem pusztul bele, egészségesebb, mint most, fekélyekkel a testén. Csak hát, akiknek meg kellett volna tenniük, azok is vagy maguk is érintettek voltak, vagy úgy gondolták, hogy hasznos adu lehet a kezükben politikai ellenfeleik rovott múltjának ismerete. Ennek a kárát érezzük ma is.