Egy hét hordaléka

Július 24-30.

Egy hét hordalékaHardi Péter2009. 07. 31. péntek2009. 07. 31.
Egy hét hordaléka

A magyarokból álló túrázó csoport tagjai közül kivált egy férfi a kijelölt útról, s az egyik legmeredekebb szakaszon kezdett el fölfelé kapaszkodni. Társai aggodalommal figyelték, miként ér fel épségben a hegygerincre, ahol egy kis meglepetés várta: a természetvédelmi őrszolgálat munkatársa köszöntötte magyarul, igaz, némi akcentussal a hangjában, imigyen: „Nagyon szép produkció volt. Háromezer korona.” A néhány évvel ezelőtti történetet a hétvégén hallottam a Magas-Tátrában. A turistautak kiválóan jelzettek, szemét sehol, némelyik nyiladéknál viszont ott a tábla: Ne lépj be! Aki pedig megszegi a szabályt, az a történetben szereplő büntetésre számíthat. A menedékházak jól felszereltek, pedig autóút sem vezet hozzájuk. Az élelmet és egyéb felszerelést a tátrai serpák hordják fel: több fiatallal találkoztam, akik hátukon 50-60 kilónyi söröshordóval, ásványvizes palackokkal kaptattak felfelé a köveken. Igazán azonban akkor csodálkoztam, amikor megtudtam, hogy az út alján lévő lerakatból bárki felvehet néhány kilónyi krumplit, hagymát, egyebet, s felviheti a 2000 méter magasan lévő házakba. Hogyan is történne ez nálunk? Először is, félek, az áru egy része szőrén-szálán eltűnne, mire a házak bérlői autóval járható út építéséért lobbiznának minden törvényes és törvénytelen eszközzel. Az utakon hamarosan megjelennének a rettenetes hangú, rendszám nélküli kvadok, mindenfelé az eldobált sörösdobozokkal találkoznánk, aki pedig meg akarná büntetni az útról letérőket, nos, az jobb, ha a saját testi épségére vigyázna. Nehéz leírnom, mégis azt kell gondolnom, hogy jobb gazdái vannak a Magas-Tátrának, mintha a történelem még mindig nekünk engedné a felügyeletét.

A közítélet szerint a bocsánatos bűnök mezsgyéjén inog a bliccelés, s valóban, az vesse az első követ a jegy nélkül utazókra, aki maga ilyent még soha életében nem tett. Pedig hát valójában csalás ez, a közlekedési cég joggal lép fel ellene – ám ha az összes erkölcsi tőkéjét felélte, hogyan büntesse a jogosulatlanul utazókat? Igen, arra gondolok például, hogy van, pontosabban a botrány kirobbanásáig volt olyan munkatársa, aki százmilliós végkielégítést vett fel. Már ilyen szerződést kötni is pofátlanság egy folyamatosan milliárdos támogatásra szoruló cégnek, ám a történetben az a legszebb, hogy Szalainé Szilágyi Eleonóra humánpolitikai igazgató a pénzt – ami ugyebár a munkaviszony megszűnésekor esedékes – felvette, majd tovább dolgozott. Különös országban élünk. Az utas a hírt hallva jogosnak érzi, hogy ne lyukassza ki a jegyét – még mit nem, hogy jusson azoknak ott fenn a végkielégítésre!? –, az igazgató pedig él a lehetőséggel: „majd hülye lennék nem felmarkolni a százmilliót”. Rohanunk az anarchia felé.

Hallgatom a rádióban a társadalomkutatót, aki arról beszél, hogy némely területen, például a gazdaságban megtörtént a rendszerváltás, máshol, az egészségügyben pedig nem. Mert azt még nem alakították át, nem tették ki a piac hatásainak, nem magánosították. A témáról húsz éve vitatkoznak az illetékesek, többször népszavaztunk is róla. A rendszerváltásnak a lakosság többsége híve, a kérdés csak az, hogy mit jelent ez a gyakorlatban. Ha jobb, olcsóbb lesz tőle az ellátás, akkor legyen, persze. De ha olyasmit, amit Kaposvárott, ahol az egyetem egészségügyi centruma olyan szerződést kötött egy magáncéggel, hogy az kétszáz százalékos haszonnal vizsgálja azokat a rákgyanús betegeket, akik ezt képesek megfizetni – nos, akkor félek, hogy a rendszerváltás az egészségügyben valójában az etikátlan haszonszerzés rokon értelmű kifejezése lenne. Bár az is igaz, hogy a százmilliós végkielégítést lehetővé tévő közlekedési cég meg nincs magánkézben. Lehetséges, hogy nem is az a legfőbb kérdés, ki birtokolja a tulajdont, hanem hogy aki igen, annak rácsapott-e az anyukája a kezére, amikor kiskorában el akarta csenni a csokit a boltból, vagy pedig elismerően mosolygott: milyen élelmes ez a gyerek.

Ezek is érdekelhetnek