Egy hét hordaléka

Minden rosszban van valami jó, tartja a bölcsesség, s ez mintha érvényes volna a válságra is. Rossz az embernek, hogy csökken a termelés – hazánkban idén csaknem hét százalékkal –, hiszen evvel munkahelyek vesznek el – ám ez nyilvánvalóan jó a természetnek, hiszen a termékek, s azok hulladékai kevéssé terhelik. S jó lehet az is a válságban, hogy gyorsabban terjednek az energiatakarékos gépek. Az autók cseréje mellett most már van lehetőség a hűtő- és a mosógépekére is – igaz, nem nálunk, hanem Amerikában. Az autóipar mellett talán a háztartási gépek gyártói szenvednek legjobban a válságtól, ezért ezek talpra állását segítik az említett módon, cserénként 50-200 dollárral. Van azonban egy fontos feltétele a támogatást nyújtó államnak: csak energiatakarékos, környezetbarát gépekre kaphatják a vásárlók. Ennek pedig a termékeknek alig több mint ötven százaléka felel meg. A többi cég, amelyet kevésbé érdekelt, hogy tevékenysége milyen hatással van a természetre, vélhetően zárhatja a kapuit.

Van amelyik bank leginkább a Bourbonokra hasonlít, akik tudvalévőleg semmit sem felejtettek és semmit sem tanultak. Hallgatom a rádióban, hogy ismét ingyen hitelt akarnak ránk sózni. Az ingyen hitelen kamatmentességet értenek, egyébként pedig a hitelfelvétel részleteiről érdeklődjünk a bankfiókokban. Van még valaki, aki bedől az efféle trükköknek? Bizonyára, legalábbis ebben reménykedik a bank. Abban, hogy nem tanultuk meg saját kárunkon az elmúlt hónapokban: ingyen hitel nincsen. Viszont van hitelbedőlés, kilakoltatás, tönkrement egzisztencia.

Apróságnak tűnik, mégis fontos: egy magyar autós Horvátországban fizetés nélkül távozott a benzinkúttól, mivel csak itthon vette észre, hogy a pénztáros nem húzta le az összeget a kártyájáról. Már az is örvendetes, hogy nem lapított, hanem felhívta a kutat, hogy ilyenkor mi van. A második kellemes meglepetés: a benzinkút vezetője nem anyázni kezdett, hogy na, megvagy, te csibész, hanem elismerte: a magyar autós akart fizetni, ezt ellenőrizték a biztonsági felvételekből, ezért a cechet a hibázó pénztáros állja. A harmadik fordulat: autósunk elkérte a pénztáros nevét, hogy amikor legközelebb arra jár, átadja neki az összeget. Úgy látszik, így is lehet…

A város pereme mindig megmutatja, milyenek vagyunk valójában. A hétvégén Pest határvonalát követve teljesítménytúráztam kerékpárral – s tettem szert érdekes tapasztalatokra. Találkoztam például sátorlakókkal. Nem vadkempingesekkel, dehogy. Komplett kis lakosztályok ezek az erdőkben, egy vagy több család részére. Ők a társadalomból kivonultak, akik megalkották a saját világukat, főzőcskéznek, a kutyájuk őrző-védő feladatot is ellát amellett, hogy a társuk, s adnak a kultúrára is: szinte valamennyi mellett néhány ingyenes vagy bulvár újság hever a földön. Amúgy mocskosak, körülöttük a hulladék elképesztő mennyiségű. Szemét egyébként is bőven található a főváros peremén. Akik ide hordják a lomjaikat, önként szegényítik magukat, hiszen bizonyára nem tekintik a sajátjukénak az ország eme területét. Különben nem ide szemetelnének, mint ahogy nem hordják a sittet sem a nappalijuk közepére. A legkülönösebb azonban a Ferihegyi repülőtér környéke. Amíg a várókban csillog-villog minden, addig alig egy kilométerrel arrébb, a szögesdróttal védett kerítés mellett parlagfűmező terpeszkedik. Kié ez a többhektáros terület, nem tudom, de hogy nem tartozik az ország lakóinak pollentől szenvedő harmadához, az vélhető. Meg persze semmin sem lepődtem, a hajléktalanjainkkal ugyanúgy több évtizede együtt élünk, mint a szemétlerakatokkal és a parlagfűvel. A programok minden évben megszületnek – csupán a megoldást nem tudjuk kiötölni.