Látogatóban Psota Irénnél

Egy kis tavaszt csempészek a késői hóesésbe. A művésznő megörül a tarka virágcsokornak, azonnal vízbe teszi, közben megcsodálhatom az ablakból nyíló dunai panorámát. Az első pillanattól kezdve barátságos és oldott hangulat részese vagyok, nincs mitől tartanom, csupán arra kell vigyázni, hogy beszélgetés közben meg legyen köztünk egy bizonyos távolság, mert Psota Irén nem szereti, ha "belépnek" az aurájába.
{p}- Nekem előjogaim vannak önnél...
- Miért is?
- A Tibi-tangó miatt.
- Ja, hogy magát is Tibinek hívják! Hogy ki volt a dalbeli Tibi, azt nem árulom el. Szilágyi Gyuri írta a szöveget, a zenét pedig Tomsits Rudolf. Óriási siker lett belőle.
- Psota, te édes című válogatáslemezén valamennyi slágere hallható, hogy csak az Énmellettem elaludni nem lehet vagy a Barnabőrű hableány című dalokat említsem. Mindig jutott ideje a színészet mellett éneklésre?
- Lehet, hogy nem tudok, de nagyon szeretek énekelni. Úgy érzem, és a kollégáim is mondják, hogy akkor több vagyok. Az sem utolsó szempont, hogy a közönség is szeretettel fogadja. Amúgy sem bírnék egy percig sem nyugton maradni. A tétlenség számomra egyenlő a halállal. Tudja, mi lesz a fejfámra írva? "Meghalt, mert ráért."
{p}- Ráért?
- Hát ez az! Nem szeretek tétlenül ülni. Kos vagyok, az aszcendensem pedig Skorpió. Ezek rettenetesen nehéz jegyek, alig győzöm cipelni a hátamon. Azt írja a horoszkópom, hogy Psotának egyetlen partnere van: Psota. Rágyújtok egy cigarettára, leülök a karosszékbe, és jár az agyam. Megetetem a galambokat az erkélyen, letörlöm a port a virágok leveleiről. Nálam nincs üresjárat.
- Soha nem pihen?
- Dehogynem. Ebéd után kihúzom a falakat és alszom egy jót. Ilyenkor tölt az akkumulátorom. És hát a külföldi útjaimon az agyam, a szemem, az orrom is mással van elfoglalva. Imádom a szagokat, imádom a különleges tengeri herkentyűket. Amikor elhagyom az országot, egy csapásra megszűnnek az itthoni gondok.
- Egy színésznek amúgy is rendelkeznie kell azzal a képességgel, hogy este héttől tízig a színpadon kizárja a külvilágot, még akkor is, ha éppen szakított a kedvesével vagy meghalt az édesanyja.
- Ha játszom, már reggel óta permanenciában vagyok. A Szent Johanna főpróbái tartottak, amikor itt hagyott az anyám. Minden este őt sirattam el... Megrendülten mondtam a börtönjelenet monológját, s a könnyeim a halott anyámért hullottak.
{p}- Az élet persze nem állt meg...
- Elárulom magának, milyen vagyok. Képletesen szólva: ha belém dobnak egy érmét, azonnal dolgozni kezd az agyam. Kapcsolok ide, oda, amoda. S az a legnagyobb hibám, hogy mindent komolyan veszek, s a végletekig fel tudom magam húzni. Nem állítom, hogy bizonyos esetekben nem vagyok triviális, de hát ki kell adnom valahogy a mérgemet.
- Megszeppennek a fiatal kollégái, amikor kikel magából?
- Lehet. Ennek nem jártam utána.
- Pedig nem kell rettegni öntől.
- Érzésem szerint szeretnek a kollégák.
- Mikor kapja fel a vizet? Ha bedobják azt a bizonyos érmét?
- Vagy én dobom be magamnak! Ha-ha-ha!
{p}- Ám az érmebedobást illetően a színész fölöttébb kiszolgáltatott, hiszen minden a rendezőkön, az igazgatókon múlik.
- Előfordult velem, hogy a színpad szélén állva ordítottam. Ezt a tehetetlenség váltotta ki belőlem, mert rossz instrukciót kaptam. Egy rendezőnek csupán arra kell vigyáznia, hogy ha elindulok egy sínen, ne térjek le róla. Életem legnagyobb, szerelmetes rendezője, Vámos Laci olykor úgy elhalmozott tanácsokkal, hogy nem tudtam velük mit kezdeni. Elmentem az erdőbe, összeszedtem a vadvirágokat, és visszajöttem egy tarka csokorral. Ha beleszeretek egy szerepbe, akkor nem kell instruálni.
- Ellenkező esetben pokoliak a kínok? Vagy ami nincs ínyére, azt el sem vállalja?
- Nem sokszor mondtam nemet, inkább csak a televíziós interjúkat szoktam elhárítani. Arra nem emlékszem, hogy egy szerepet is visszautasítottam volna.
- Nyilván mindenki tudta, hogy milyen feladattal kereshetik meg.
- Nem ilyen egyszerű ez. Én például tiltakoztam a kis szerepek ellen. Nagyágyúval nem kell verébre lőni. De azt hiszem, egészen jól megoldottam a kisebb feladatokat is. Az a hibám, hogy a vállamra veszem az előadást. Ha valaki lassan beszél, akkor én hadarok, hogy helyrehozzam a ritmust. Legnehezebb egy darabot elkezdeni, hiszen az minden továbbit meghatároz.
{p}- Szeret visszatekinteni?
- Nem! Kocsival rükvercelni sem szeretek, sőt nem is tudok.
- Akkor tényként mondom: mindent megkapott a szakmától, mindent kiadott magából.
- Azt hiszem, igaza van. Friderikusz Sándor meghívott A szólás szabadsága című műsorába, olyan szeretettel és tisztelettel, hogy nem tudtam neki nemet mondani. Miután említettem, hogy három éve készülök könyvet írni, segítségül vagy biztatásul elküldött egy hatórányi videó-összeállítást az "életművem"-ből. Én csak csodálkoztam, hogy milyen gazdag pályát futottam be, holott nem is volt minden rajta. Feltettem a kérdést: kell-e tovább?
- És mi jöhetne még?
- Nem számítok semmire. Egyedül talán Giraudoux-tól a Párizs bolondja érdekelne.
- Most miben játszik?
- A Forgószínpad című Noel Coward-darabban, de nagyon ritkán tűzi műsorára a Madách Színház. Nem is baj, mert apait-anyait beleadtam a könyvírásba és a szerkesztésbe.
{p}- Ha úgy tetszik, kollégák lettünk. Most megtudhatta, milyen is az íróember élete. Könnyű vagy nehéz?
- Keserves. Ha összegyúrnánk legnagyobb szerepeimet és a beléjük fektetett munkát, az sokkal egyszerűbb vállalkozás lenne, mint könyvet írni. Színészként sikerekkel, pauzákkal, újabb és újabb kihívásokkal szembesültem, íróként meg magányos farkasként araszoltam előre az alkotói magányban.
- Ráadásul vissza kellett néznie a múltba, amit nem szeret.
- Legyek őszinte? Nem gondoltam volna, hogy ennyire megható lesz. A velem készült interjúkból kiderült, milyen jól beszélek. Majd tapasztalja, olvassa csak el a könyvet. A rólam szóló tanulmányok is teljesen lehengereltek. És, uram bocsá', én minden sorukat elhiszem!
- Óriási szerencse, ha az emberről még életében írnak hízelgő kritikát!
- Mi, magyarok, nagyon tudunk temetni. A könyvem kapcsán viszont úgy érzem, mintha én temettem volna el élve magamat.
- S hogyan írt? Írógéppel? Számítógéppel? Esetleg diktált?
- Magnóra vettem a mondandómat, aztán legépelték, én pedig átfésültem a szöveget. Meg ne kérdezze, hogy sikerült, mert nem tudom. Az sem érdekel, milyen lesz a fogadtatása. Jaj, elfelejtettem a naplómról beszélni!
{p}- Naplót vezet?
- Igen, tizenhat esztendős korom óta. Csak azok az évek maradtak ki, amikor a vidéket jártam az önálló estemmel.
- Nem az szokott naplót írni, aki unatkozik?
- Megmutatom magának, hogy miket jegyeztem fel. Van itt vagy öt füzet. Nézze, itt például csak egy szót írtam le, igaz, az sem tűri a nyomdafestéket... A könyvembe viszont azok kerültek be, melyek az olvasónak is érdekesek.
- Megvan még az alapítványa?
- Hát hogyne volna meg! Amikor megkaptam a Nemzet Színésze címet, mindjárt létrehoztam egy alapítványt Vámos László rendező tiszteletére. Évente adunk díjat egy-egy tehetséges, különleges színházi embernek.
- Sokat köszönhet Vámosnak?
- Az életem jelentős színészi része kötődik hozzá. A katartikus lényt szerette bennem, és mindig figyelt rám. Ez már csak azért is nagy szó, mert színigazgatókkal soha nem volt szerencsém, Lacitól viszont korszakalkotó szerepeket kaptam. Gondoljon csak a Szent Johannára, a Yermára, a Hello, Dollyra vagy a Margarida asszonyra.
{p}- De volt ön rajzfilmsztár is, többek közt Irma és Kotkoda...
- Milyen helyes figurák voltak! Boldogan mentem bele a játékba, s mivel megőriztem gyermekiségemet, nem okozott gondot. Sőt gazdagította a pályámat. Különben nem tudok középen haladni. Két pólus közt lebegek: vagy a tragédia, vagy a komédia az életelemem.
- Egy percig sem volt kínos a Kotkoda?
- Nem. Egyedül a Lujza és Jenő jeleneteit hagytam abba egy idő után, mert nem akartam, hogy a figurával azonosítsanak, mint Bárdyt a Gugyerákkal.
- Psota az Psota. Jó, hogy van nekünk, most már könyv alakjában is!
- Köszönöm! A televízióban újabban szinte csak valóságshow megy, ezért már-már ösztönösen kívánjuk, hogy elmeséljük az életünket, az örömeinket, a bánatainkat.
- Csak az a szégyen, hogy a villalakók is könyvet írnak...
- Ezt komolyan mondja?
- Sőt még énekelni is tudnak...
- Erről nem is hallottam.
{p}- Ön az összes létező kitüntetést megkapta már. Ha nem tévedek, legjobban a Budapest díszpolgára cím melengette meg a szívét.
- Minden kitüntetés egy ünnep. És én imádom az ünnepeket. Volt úgy, hogy bementem egy virágüzletbe, és azt mondtam: "Kérek egy szál ünnepet." A végén úgy köszöntek el tőlem, hogy boldog ünnepeket kívántak.
- Csak rajtunk múlik, hogy széppé akarjuk-e tenni a mindennapjainkat!
- Egyszer megjegyezte valaki, milyen rosszkedvű vagyok. Azt válaszoltam, hogy én is ember vagyok, miért ne lehetnék szomorú. A boldogság nem valami globális jelenség. Élvezem a napsütést, szeretem a virágokat, örülök a kutyámnak. Apró örömökből áll össze az egész.
- Tudja, hogy önt mindenki szereti?
- Ez a legszebb ajándék. Az emberekből felém áradó szeretet számomra mindennél fontosabb fizetség. Ezek a megnyilvánulások gazdagítanak, erőt adnak, bearanyozzák az életem. Sokan odajönnek hozzám az utcán, és megköszönik, hogy játszottam nekik.
- Köszönöm én is.

{p}Március 25-én, csütörtökön délelőtt 11 órakor a budapesti MÚOSZ-székházban (Andrássy út 101.) lesz az Urbis Kiadónál megjelenő, Psota című könyv bemutatója. Március 28-án, vasárnap este 8 órakor a Madách Színházban Az örök Psota címmel rendeznek születésnapi gálát a művésznő tiszteletére.