A sarlótól a kombájnig

Az elmúlt évezredekben a legnehezebb paraszti munkák közé tartozott az aratás és a cséplés. Bár napjainkban sokkal könnyebben megy a betakarítás a modern kombájnokkal, manapság is sok fáradtság és szorgalom kell ahhoz, hogy minden év augusztusában asztalunkra kerüljön az új kenyér.

EgyébPintér Csilla2004. 06. 25. péntek2004. 06. 25.
A sarlótól a kombájnig


A régi öregek úgy tartották, hogy ha megroppan a gabona töve, megkezdődhet az aratás. Ez az időpont rendesen Péter-Pál, vagyis június 29-e táján következett be. Arra azonban a régiek nagyon ügyeltek, hogy újhold napján ne fogjanak az aratáshoz, mert attól tartottak, hogy "beléjük vág a ménkű". És pénteken sem kezdtek bele, mert akkor "léhás lesz a kalász".
Mikor kora hajnalban elindultak aratni, több vidéken előbb templomba mentek áldásért könyörögni, vagy a gabonatábla szélén imádkoztak a jó termésért. A régi időkben az asszonyok derékfájás ellen két gabonaszálat kötöttek a derekukra, merthogy a sarlózás hajdan elsősorban a nők munkája volt, a férfiak pedig a kévéket kötözték és gyűjtötték össze.
Kezdetben sarlóval arattak, ami meglehetősen szaporátlan és nagyon fárasztó munka volt. Különösen nagy erőkifejtést igényelt a fogazott sarló használata, amellyel mintegy elfűrészelték a kalász alatt összemarkolt szálakat. Mégis szívesebben dolgoztak fogazott sarlóval, mert azzal kevesebb volt a szemveszteség, mint a gabonát könnyedén lesuhintó kaszasarló használatakor.
{p}
A kasza férfikézbe való szerszám, amelynek használata a XIX. század közepétől háttérbe szorította a sarlós aratást. A kaszára vesszőcsapót, a Dunántúl nyugati felében gereblyét, másutt villát szereltek, hogy a levágott gabona egyenletesen terüljön el a földön. Egy aratópár, a kaszás és a marokszedő 12 óra alatt általában kétezer négyszögöl gabonát vágott le, kötött kévébe és rakott keresztbe: 18 kévét kalásszal befelé, négyesével, kereszt alakban halmoztak egymásra - emlékeztet a régmúlt aratások rendjére Molnár Zsolt környezetgazdálkodási agrármérnök, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum muzeológusa, aki egyebek mellett részt vett a keszthelyi Georgikon Majormúzeumban nemrégiben megnyílt és október 31-ig látható kiállítás rendezésében, amely bemutatja 1848-1945 közötti növénytermesztésünk eszközeit.
{p}Amíg a kombájn nem jelent meg a gabonatáblákon, addig a cséplés volt a legizzasztóbb munkák egyike. A XX. század közepéig fennmaradtak olyan egyszerű cséplőeljárások, amelyekkel már sok ezer évvel ezelőtt dolgozott az ember. Akinek kevés gabonára volt szüksége, az a tenyerével dörzsölte ki a szemeket, vagy a szálas gabonát a földre fektetve husánggal csépelte. A cséphadaró már fejlett eszköznek számított: két botból, nyélből és hadaróból állt, amelyeket szíjkarika kötött össze, hogy a hadaró cséplés közben foroghasson a nyél végén. Nagy gyakorlat kellett a művelethez, mert aki csak egy kicsit is sutáskodott, azt könnyen fültövön vágta a hadaró. E kézi módszernél sokkal termelékenyebb eljárás volt az állatokkal való nyomtatás. Korong vagy gyűrű alakban terítették be a szérűt a learatott gabonával, és lovakkal, marhákkal tapostatták-tipratták a kalászt. Gyeplőn tartva hajtották körbe az állatokat, amíg patájuk nyomán kihullott az utolsó szem is.
A cséplés és a nyomtatás hosszú hetekig is eltartott. A nyomtatás belenyúlt az őszbe, a kézi cséplés gyakran a télbe is, hiszen védett helyen, a csűr földjén nyugodtan lehetett végezni. A XVIII-XIX. században az Alföldön és peremvidékein, valamint a Dunántúl keleti felén a nyomtatás volt jellemző, a Nyugat-Dunántúlon, az északi domb- és hegyvidéken, illetőleg Erdélyben kézzel csépeltek. Ezt a rendszert bontotta-szüntette meg a XIX. század végén az uradalmakban, majd a parasztgazdaságokban is megjelenő cséplőgép.1871-ben már több mint háromezer járgányos cséplőgép dolgozott hazánkban. A lóval hajtott cséplőszekrény mellett dolgozó hat-tíz ember naponta mintegy ezerötszáz kéve gabonát tudott kicsépelni. A legtöbb dunántúli közép- és kisgazdaságban még a XX. század első felében is használtak ilyen járgányokat.
{p}A legtöbb nagybirtokon azonban már gőzgépeket alkalmaztak. Az első, Clayton Shuttle gyármányú gőzlokomobil 1853-ban került hazánkba, a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban őrzik. 1861-ben a Röck gyárban készült az első magyarországi gőzcséplőgép. A fa cséplőszekrényekhez cséplődob, szalmarázók, törekrosták tartoztak, felszerelhették osztályozó hengerekkel, toklászolóval is, a szemveszteség csökkentésére pedig pótszalmarázókat iktattak be. A négy lóerős gőzgép hajtotta cséplőgépet 10-12 ember szolgálta ki, és a nap végére 162-200 kereszt gabonát tudtak kicsépelni, a tíz lóerőseknek általában 400-650 kereszt volt a normájuk.
A XX. század fordulójára Magyarországon is elkészültek az első önjáró gőzlokomobilok, gyártásukkal a MÁV Gépgyár is foglalkozott. Mivel a gőzgépek fejlesztésekor a nagy önsúlyt nem sikerült jelentősen csökkenteni, és a teljesítmény növelésének komoly akadályai mutatkoztak, a század elejétől forgalomba kerülő belső égésű motorok, majd traktorok a jobb fejlesztési, a sokoldalú felhasználási lehetőségek miatt fokozatosan háttérbe szorították a gőzgépeket.  Ha visszanézünk az elmúlt századok emberpróbáló aratásaira, könnyen rávághatjuk, hogy ma a kombájnokkal álom a betakarítás. Valóban, a műszaki fejlesztésekkel sikerült ideálisra csökkenteni a szemveszteséget, és így már-már százszázalékos a cséplés hatásfoka. Főként az öregebb kombájnokkal azonban körülményes a munka. Hajnalonta például meg kell várni, amíg felszárad a harmat, esőben pedig meg sem lehet kockáztatni velük az aratást, hiszen a csépléshez elengedhetetlen, hogy száraz legyen a kalász, és kiperegjen belőle a mag. Egyes újabb kombájntípusoknál a gyenge nedvesség már nem jelent akadályt.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek