Nem bolond a méh

Az idén azonban fogát szívja a legtöbb méhész. Sok helyen ugyanis lefagyott az akác. És nem télen vagy télutón, hanem a virágzás kellős közepén. Hét vagy nyolc éve fordult elő hasonló eset errefelé. A nyitottabb, huzatosabb részeken akkor is megfeketedett hajtások, összeroskadt fürtök fogadták a hajnali napot. Most is már messziről látni az elhalt ágakat, leveleket. Szerencsére csak olyan két-három méter magasságig ért fel a fagy, felül tömérdek a virág, jöhetnek a méhek.
- Csak ilyen hideg ne lenne - mondja Őz Zoltán erdész, valahol a Terem és Fábiánháza közötti erdőkben járva. - Én ugyan nem sokat értek a méhekhez, de annyit azért tudok, hogy a csendes időt, a húsz-huszonkét fokot szeretik a legjobban. Eddig azonban tíz-tizenöt fokok voltak, szegény méhek ki sem mozdultak a kaptárakból. Pedig, hál' istennek, most is van nálunk belőlük rengeteg, mert a mi erdeinket nagyon szeretik a méhészek.
{p}Terem Szabolcs egyik legerdősebb települése. A hatezer hektáros határ felét erdő borítja, s nem is akármilyen erdő. Öreg tölgyesek, nyíresek, s persze rengeteg akác.
Jól karbantartott erdei utakon gurul velünk az autó, s mikor meglátjuk az első kaptárakat, az erdész pánikszerű gyorsasággal tekeri fel az ablakokat. Nem sokat kell várni a magyarázatra. Hihetetlen méretű a rajzás. Alig látni a fákat a sok rovartól, veszett dühvel támadják a közibük keveredett autót. A gazdát, Héder Józsefet azonban egyáltalán nem bántják. Nincs is rajta a hálós sisak, csak úgy, fedetlen fővel, szabad kézzel szedegeti ki a kereteket a kaptárakból. A felesége azonban óvatosabb, ő rendesen beöltözve dolgozik, s a mi kezünkbe is nyomban sisakot ad.
- A mai nap az első igazi hordás - teszi le a füstölőt a férje, s próbál meg átnézni a fejünket borító hálón, hogy lássa, miféle idegeneket csábított ide az akác illata. - Pedig itt vagyunk már jó ideje, május 11-én költöztünk ki az erdőbe.
Az öccsével együtt vagy százötven kaptárt felügyelnek, s most ugyancsak ketten vannak kint feleségével az erdőben, de van, amikor öten is a kaptárak körül serénykednek. Két fiuk van, mindketten nagy méhészek. Különösen a kisebbik, aki Gödöllőn még egy speciális méhésziskolát is elvégzett. Amúgy igazi tejes família az övék. Héder József a porcsalmai tejüzemben üzemvezető. - Apánk meg tejcsarnokos volt Urában - teszi még hozzá Héder József. - S nemcsak a tej, de a méz szeretetét is tőle örököltük. Ő volt az igazi méhész. Tíz éve halt meg, száz kaptárt hagyott ránk. Meg ezt a helyet. Mert ő szerettette meg velünk a nyírségi erdőket. Mi ugyanis szatmáriak vagyunk, túlnanról az Ecsedi-lápról, Győrtelekről. Ott már fekete a föld, s kevesebb az akác. Ennek ellenére Győrteleken mindig is nagy hagyománya volt a méhészkedésnek, szabályos méhészdinasztiák alakultak ki az idők során.
Héder József fiai is egészen apró korukban kezdték a szakmát. Nagyapjuktól ötven forint napszámot kaptak a segítségért, s később már ingyen is szívesen mentek. Héderék, ha itt végeznek, valószínűleg Dévaványára költöznek, a túzokrezervátum mellé. Persze nem a túzok érdekli őket, hanem a mustár, ami kiváló méhlegelő. {p}Addig azonban jó néhány nap van még hátra, hiszen még nem is pergettek.
Nem úgy az erdő túlsó felében, ahol egy másik győrteleki csapat éppen pergetéshez készülődik. Pontosabban szólva előbb egy kiadós ebédhez. Itt is őrületes a zsongás, így aztán a csapat jó messzire a kaptáraktól ütött tanyát. Az árnyékban egy láda sör, egy hatalmas, igazi szatmári töltött káposztával tele fazék, meg egy nagy lábas csirkepörkölt. A hetvenhat éves Demeter Ferenc ül középen, körülötte fia, veje s azok barátai. Vannak vagy heten, s láthatóan pompás hangulatban. A barátok többsége annyit tud mindössze a dongókról, hogy csípnek, de a kaptárak mozgatásához meg a pergető tekeréséhez nem kell a biológiai tudományok doktorátusa.A tudományt nyugodtan rá lehet bízni Demeter Ferencre. Nála kevesen tudnak többet a méhészetről az országban.
- Tizenkét éves voltam, amikor befogtam az első méhrajt - mondja, s biztat bennünket az evésre. Kanalazzuk a jó ízes töltött káposztát, s hallgatjuk az idős csizmadiát. Feri bátyánk ugyanis csizmadiamester volt világéletében, de a méhészkedést legalább annyira szerette. Köszönhetően az áldott emlékű Juhász Ferenc tanító úrnak, aki mellett megismerkedhetett a kasok, kaptárak világával.
- Mit mutatnak a virágok? - tudakoljuk tőle, de nem ő válaszol, hanem a veje, Szatlóczky Tibor, aki nyolcvan kaptárral telepedett ki az akácosba.
- Ahogy elnézzük, olyan jó közepes évet fogunk zárni. Az a baj, hogy csak mutatja magát ilyen szépnek a virág. Kevés benne a nektár, s a méh nem bolond, potyára nem dolgozik.
- Dehogynem - vetjük közbe -, hiszen meg sem lehet közelíteni a kaptárakat.
- Bár minden nap ilyen volna! - kapcsolódik a beszélgetésbe a fuvarozással foglalkozó sógor, Demeter György, aki nemrég ugyan túladott a méhcsaládjain, de ilyenkor, pergetéskor az erdőben a helye. - Egy jó hordáshoz azonban sok mindennek össze kell jönni. Ne essen, ne fújjon, ne legyen hideg, ne legyen meleg... szóval, aki a méhészetre adja a fejét, az tanuljon meg imádkozni.
- Meg dolgozni - zárja le rövid bölcsességgel a diskurzust a család feje, s ráteszi a fedőt a káposztásfazékra. Akkor már elfoglalta mindenki a helyét a kaptárak háta mögött, és kisvártatva csurogni kezdett az édes, szalmasárga méz a pergető nyílásán.