Pardon!

Időnként ajtó zárult halkan, meglassult lépések csusszantak a linóleumon, magazin lapja zörrent. Egyébként mindenki magában morzsolta az időt; majdcsak sorra kerül, mielőtt elmenne falujába a távolsági busz vagy a vonatjárat. Egyszer csak kicsapódott az egyik ajtó, megbillent rajta a "Ne kopogtasson!" tábla, és egy fehér köpenyes, egészen fiatal asszisztens lányka robogott egy ősz hajú öregúrhoz. Az idős ember olyan merev háttal ülte meg a kényelmetlen kórházi széket, mintha seprőnyéllel igazították volna a gerincét a háttámlához, és hidegkék tekintetét eltökélt szigorúsággal döfte - miként a természettudós tűz gombostűre egy bogarat - a szemközti, málladozó festésű fal valamely pontjára. - Hozott-e magával elég pénzt, Lajos bácsi?! - sivította az ifjú hölgy, mire a folyosón apatikusan ülők, mintha dézsa vízzel öntötték volna őket nyakon kánikulában, egyből magukhoz térve kapták fel fejüket. Ám az öregúr meg sem moccant, csak a tekintete vándorolt megfontoltan a zajos hangforrás irányába, s ebben a tekintetben most megvető csodálkozás volt. - Csak azért mondom - harsogta tovább az előtte álló -, mert felment a hallókészülékek ára! Tetszik engem érteni, Lajos bácsi? - Károlynak hívnak, és ne tessék velem ordibálni, hölgyem - közölte fagyosan a karót nyelt, szikár férfi, ezúttal tetőtől talpig végigmérve a fehér köpenyes leányzót. - Nem én vagyok süket, hanem a feleségem. Odabent éppen most vizsgálja a doktornő.