Áradás?

Gyerekkoromban kosárral portyáztam végig az oldalában búvó sötét üregeket apró halakért. A halakat mohával és kövekkel kibélelt bádoglavórban gilisztán, miskolci boltban vett tubifexen nevelgettem, majd ősszel viszszaeresztettem őket a patakba. A Bársonyos fölé nyúló, irdatlanul vastag fatörzseken elfészkelődve készültem harminckét évvel ezelőtt az érettségire. Itt bukkant fel, még gimnáziumi éveimben, egy eltévedt, kiéhezett liba, aki olyan mohón falta az eléje szórt kukoricát, hogy porzott a föld a csőre körül. Elneveztem Marcinak, és pár nap múlva a hófehér gúnár már engedelmesen totyogott fel utánam a felső kert roskatag fészerébe. Talán nálunk is marad az idők végezetéig, de megszelídítése végzetes hiba volt; egyik este az iskolából hazajövet csak szétszórt tollait találtam meg a patak partján. Kutya vagy ember végzett vele, máig sem tudom, de sokáig sirattam. A Bársonyos másnap, amikor végre Komlóról induló bátyánk is behajtott régi Skodájával a kapun, már elöntötte a lenti kertet.

{p} Az apróbb bokrok eltűntek, az öreg szilva- és almafák törzsén óráról órára feljebb kúszott a víz. Harmadnap reggel már a domboldalba kapaszkodó, anyuka által ültetett diófáig ért, hajszál híján elérte a házat is. "Milyen megható - írta sms-ben egy ismerősöm -, hogy ez a szép nevű, kis patak ekkorára nyújtózkodva búcsúzik tőled, aminek a partján úgy élted a gyerekkorodat, mint Maugli a dzsungelben."Elnyújtózik a kis patak A dologban azonban már semmi megható nem volt. Miközben a "kis patak" baljós méretűre növekedett, bátyámmal és nővéremmel, fél füllel hallgatva a híreket a Hernád folyamatos áradásáról, megállás nélkül pakoltunk, rakodtunk, polcokat és fiókokat ürítettünk, zsákokba gyömöszöltünk egy valaha volt életet anyánk tavaly ősz óta gyakorlatilag senki által nem lakott lakásában. Most, hogy az egyház tulajdonában lévő közös épület másik felében, hosszú és gyötrelmes haldoklás után Magdi néni is követte "kolléganőjét" a pedagógusok égi mezejére, eljött az ideje, hogy a teljesen megürült bérlemény ingóságait felszámoljuk.Csak az áradással nem számoltunk. Mert ekkora víz 1974-ben volt itt utoljára, amit most a faluban az évszázad árvizeként emlegettek.  "Minket akkor a Malomzugban traktorostól sodort bele az árokba, mikor a terményt próbáltuk menteni. - emlegette fel a '74-es áradást a "Varga tanító nénit", vagyis Magdi nénit haláláig ápoló, anyukához, a "Keresztény tanító nénihez" is mindig benéző Pocsaji Ilonka.

{p} A rokkantnyugdíjas, özvegy, gazdálkodásból élő asszony bezártságunk idején naponta többször is jött. Kopognia se kellett, az ajtó tárva-nyitva volt. A küszöbön megállva mindig bánatosan felsóhajtott az egyre ziláltabb, kopárabb lakás láttán, de sose felejtett el uborkát, tojást, krumplit hozni, hogy legalább egy paprikás krumplit, keménytojást főzhessünk magunknak. "De harminc éve - legyintett Ilonka a kezében füstölgő cigarettával - még nem fogta meg gát a Hernádot. Gát már van, osztán mégis ez lett belőle. A fene, ahol megette, odalett mindenünk! Mindenkinek a Malomzugban, meg sok helyen még a kertek alján. A tehenes Nagy Laciéknak is. Hogy mibül étetik majd szegények a jószágot?!"   Félelmetesen örvénylő körökA Hernád, amelyben mindhárman megtanultunk úszni, teherautók keményre fújt gumijairól fejeseket, a gátnál hatalmas talpasokat ugrani a feneketlenül mély vízbe, búcsúzóul most a pusztító orcáját mutatta nekünk. A nyitott, már függöny nélküli konyhaablakon, amit rámolás közben a bátyám mosott fel, napfény, darazsak és zubogó hang ömlött be. Az ablakon túl egybefüggő sárga és zavaros tenger, fatörzsek körül félelmetesen örvénylő körök, a nagyra nőtt bodza- és mogyoróbokrok borzas fejei még kiemelkednek a vízből. A holtak kertjei, a Kiss nénié, Császárnéé, anyukáé, Magdi nénié, mind-mind víz alá kerültek.

{p} És sok élőé is, sajnos. Csütörtöktől a rákövetkező hét csütörtökéig, amikor végül elhagytuk a házat, fenekestől felfordult minden körülöttünk. Nemcsak a lakásban, ahol az érkezésünkkor anyánk kötött kardigánja még úgy lógott a paravánon, mintha bármelyik pillanatba beléphetne közénk a szobába, de a faluban is. Mert Bőcsöt, mint a hírekből is tudjuk, hétfő délutánig kétfelől is körbezárta a folyó. Az "Árvíz miatt az út lezárva" táblát, amit a Belső- és Külső-Bőcsöt kettészakító irdatlan vízátfolyás miatt a Hernád-híd után már napokkal korábban kiraktak, hétfő délben Sajólád irányában is lecövekelték. Hétfő délelőtt, igaz, már vízben megúsztatva a kocsimat, még berohantunk a miskolci patikába a nővéremmel. Másfél óra múlva már Lamperth Mónika belügyminiszter kíséretében érkeztünk vissza a sajóládi átfolyáshoz, az úton végig irdatlan iramban repesztett előttünk az egyik kereskedelmi csatorna tévésautója. Felettünk helikopterek berregtek, a víz mentén rendőrségi és minisztériumi autók vesztegeltek, körülöttük bámészkodó embertömeg. Tiltó tábla ide vagy oda, nekieredtem a dühödt sodrásnak, haza kellett menünk! Még fél szemmel láttam, hogy Vitéz Miklós bácsi (egykori orosztanárom) házát a téesz-tanya mellett ismét elöntötte a víz. Szegény Miklós bácsi, hányszor mosta már ki otthonából az áradat!

{p} Amióta két fia elköltözött, a felesége meghalt, egy mosoly nem volt soha az arcán, most pedig napokig ügyeletes "nyilatkozója", napközis kitelepítettje lett erről a fertályról két másik családdal együtt az áradásnak, az egész faluból meg összesen talán nyolc házból pakoltak össze.   Kapunk előtt, miközben a gátak mentén éjjel-nappal bőszen homokzsákoltak Lippai Lajos polgármester vezényletével, a belső és külső falut elválasztó hatalmas vízátfolyásánál tolongott a falu "katasztrófaturizmusa". Biciklik, gépkocsik, ácsorgó öregek és fiatalok késő éjszakáig. Jöttek-mentek a szóbeli hírek, a tetőzés Gesztely és Bőcs térségében 444 centiméter lesz,  Sajólád felé már emberderékig ér a víz, de a teherautók még átjárnak rajta, a tejet és kenyeret behozzák a faluba, éhen tehát nem halunk. Az utolsó percig bekapcsolt tévéből megtudjuk, hogy "a belügyminiszter azért látogatott el a térségbe, mert más dolog közelről látni a problémákat", amivel speciel most mind a hárman roppant egyetértünk, hiszen kis híján nyakig ülünk a vízben. A megyei vis major-keret a jégverés miatt üres, így az ígéretek szerint "központi keretből finanszírozzák majd az árvízvédelem költségeit, és részben a károsultak megsegítését is".Elúszott a betevőA belügyminiszteri nyilatkozatról Boncsér Valika jut eszembe, a "tehenes Nagy Laci felesége". Egyik este többedmagával ácsorgott a sajóládi vízátfolyásnál. Kidolgozott keze a bicikli kormányán, nézte a vizet, a szeme könynyes volt, de nem szólt semmit. Nem szólt az elúszott takarmányról, arról sem, amit egyébként tudtam, hogy biztosításuk nincs, mert nem tudnák megfizetni.

{p} Csak állt, nézte a vizet, majd visszafordult, mert eljött a fejés ideje. Fogalmam sincs, aznap este ezt miként oldották meg. Géppel biztosan nem, mivel órákig áram se volt a faluban.  Akkor már teljes káosz volt a lakásban, vadul kutattunk gyertya és zseblámpa után. Anyuka valóságos készletet halmozott fel ilyesmiből, de mi abban a fejetlenségben semmit sem találtunk. Melyik dobozban, melyik zsákban lehetnek? Reménytelen volt a keresgélés, lefeküdtünk a sötétben. Rádió, tévé nem szólt, ki-ki némán elhevert a maga vackán. Beszívtuk a víz- és mocsárszagot, hallgattuk az ablakon beáramló víz egyébként megnyugtató, most borzasztóan szívfájdító sustorgását. Talán mindhárman egyre gondoltunk, talán nem. Az itt élt évtizedekre, bezsákolt, bedobozolt emlékeinkre, a fiatalságunkra.