Ne akard tudni!

Szombat van, ügyeletes. Autóval megyünk az osztrák főváros utcáin, a szélvédőn piros alapon „presse” (sajtó) felirat, a felhajtott napellenzőről kicsit lelóg a parlamenti belépő nyakbaakasztójának a vége. Az anyósülés melletti oldalzsebben összegyűrt péksüteményes-zacskók, fecnik és feljegyzéses hajtott lapok tanúskodnak az Antal Imre szavaival élve: „az elmulasztott születésnapokról, a végtelen utazásról, a fényt és értelmet kergető kora reggelek útjáról, amelynek mindig ugyanaz a célja, az igazság megragadása”. Ma az ügyeletben, ha bármi olyan történik Alsó-Ausztriában, amely olvasók száz­ezreinek-millióinak érdekes lehet: egy elsütött pisztoly, kigyulladt üzem, politikusi pofon, szerencsétlen vonatgázolás, természeti katasztrófa – a fotóriporter útja egyenesen oda vezet. 

∗ 

Antal Imre szülei 1986-ban menekültek el Erdélyből különféle okokból, leginkább Ceauşescu magyarellenes és faluromboló politikája miatt. A hat- és négyéves gyermekeik, Imre és testvére Erdélyben, a nagyszülőknél maradtak. A szülőknek Svédországban és Magyarországon is volt kapcsolatuk, ám Magyarország akkor még a keleti blokkhoz tartozott, és a politikai menekülteket innen tőlünk hazatoloncolták volna, ezért Ausztriában menekülttáborba kerültek. Hova tovább? Miután a svédországi rokonok azt üzenték, hogy „most ne gyertek, mert házat építünk”, a szülők a végzettségük alapján a keresőországok jelentkezésére vártak. Akkor ez úgy működött, hogy Svájc például benyújtott egy listát, hogy ők fogorvost, szívsebészt, szoftverfejlesztőt keresnek, akkor a megfelelő embereket befogadták. „Anyu vegyészmérnök, apu pedig szoftverfejlesztéssel foglalkozó elektromérnök volt a csíkszeredai traktorgyárban, így Svájc befogadta volna őket, ám ők inkább Ausztriában maradtak, s a mi kimentésünkön munkálkodtak. Szerencsére megismerkedtek '56-os magyarokkal, akik az ENSZ-nél dolgoztak, s beindítottak egy családegyesítési programot, és az ENSZ szakemberei eljöttek értünk Romániá­ba, és ide, Ausztriába hoztak minket” – meséli a kezdetekről Antal Imre, aki egyébként anyanyelvi szinten beszél németül. 

A szülei belecseppentek az ausztriai magyar életbe. Szépfalusi István evangélikus lelkész, író, szociológus fedezte fel őket, és az édesapja citerázott, az édesanyja pedig magyar népdalokat énekelt számtalan rendezvényen – munkájukról több magyarországi kitüntetés tanúskodik. Egy fellépésen szerzett benyomások miatt lett Antal Imre Sopronban gimnazista, majd Bécsben járt orvosi egyetemre, ám a második év végén Közép-Európa legnagyobb kórházában gyakorlatozva látta a kimerült személyzetet, az ebédlőben egymással nem beszélő orvosokat, és ez a fásultság elvette a kedvét az egyetemi tanulmányoktól. 

Ösztöndíjjal Budapestre került a Külkereskedelmi Főiskola nemzetközi kommunikációs szakára, ahol a kezébe pottyant a nagybátyja Zenit fényképezőgépe, s fényképezni kezdett a Kanyar című iskolai lapnak. (Nem először volt a kezében gép, korábban a szülei fellépéseit, s az ausztriai katonaság alatt a laktanyai életet is fotózta hobbiból.) Miután akkor, 2001-ben készült el a főiskola honlapja, és egyre több feladattal bízták meg, a szülei vettek neki egy Fuji digitális fényképezőgépet. Később rendezvényeket is fényképezett önkéntes munkatársként, majd történt, hogy a hallgatói önkormányzat elnöke megkérte, fotózza a diplomaosztót. Ez volt az első olyan munka, amelyért pénzt kapott, s ez az első jövedelem rádöbbentette, hogy ebből a „haknifotózásból” meg is lehet élni. A Magyar Képzőművészeti Egyetem tanárai által vezetett Szellemkép szabadiskolában tanult fényképezést, majd Dalia László főszerkesztő, felismervén az elhivatottságát, az általa irányított Vasárnap Reggel és a Budapesti Hét Nap foglalkoztatta őt. Azonban 2008-ban, a recesszióban megszűntek a lapok, és az a reklámügynökség is, amely még munkát adott neki, ezért Antal Imre a teljes gazdasági összeomlást megelőzve visszaköltözött Ausztriába. Beajánlották a Kro­nen Zei­tunghoz, és a sajtófotóit összegyűjtve… No, de álljunk itt meg egy percre! Egy soproni osztálytársnője férje Ausztriában titkosrendőrként dolgozott, és évszázados hagyomány a világsajtóban az az együttműködés, amely szerint a rendőrség bizonyos razziák előtt és a bűncselekmények felderítése alatt értesíti a sajtót, így az jól be tud számolni drogfogásról, helyszínelésekről, a sajtó pedig ezáltal dokumentálja a rendőrség tevékenységének fontosságát. Egy ilyen együttműködés rendőri résztvevője beajánlotta a Kronen Zeitunghoz Antal Imrét, aki vásárolt magának az utolsó pénzéből egy tabletet, rátette a képeit, majd a tizennégy emeletes szerkesztőség bejárati ajtaja mögött található büfében találkozott a hosszú sor végén álló főszerkesztővel, aki a sorban állva végiglapozta a képeket, majd mivel sorra került, azt mondta a pult mögött álló kisasszonynak: „két kávét kérek…”. 

∗ 

Antal Imre szabadúszóként tizennégy éve dolgozik a Kronen Zeitungnak. Először bemutatták három-négy bűnügyi újságírónak, akiknek írásai mellé készített fényképeket. Forró nyomon helyszíneléseket, a rendőri munkát, a tűzoltóság tevékenységét fényképezve pár év elteltével megtörtént, hogy nem a szerkesztőséget hívták, hanem őt például azzal az információval, hogy egy ismert arisztokrata a kastélyában kiirtotta a teljes családját. Ma már a gyilkosságok felderítését fényképezve ő gyűjti össze az információkat a történések hátteréről, és ő is jegyzi a képei mellé írt cikkeket. 

– A bűnügyekre, katasztrófákra figyelés nem nyomta rá a bélyegét a hétköznapjaira? 
– Igencsak rányomta. Egy időben úgy mentem haza, hogy mindent elmondtam a feleségemnek, és ezért Zsóka lehangolttá vált. Ma már, ha ilyen munkára megyek, azt mondom, hogy „ne akard tudni”, és a kialakult gyakorlat szerint aznap nem beszélünk arról, hogy mit fényképeztem. Két fiam van, Nimród és Magor, ők öt- és tízévesek. Néha a hét végi munkára viszem a családot, ők addig sétálnak, fagyiznak. Az elmondottak jegyében a grazi ámokfutáshoz nem vittem őket, de előfordult már, hogy egy Grazban élő festőművészről kellett portréfotókat készítenem, így addig ők városnézésen voltak. Talán nem sínylik meg annyira a munkámmal járó távolléteket. 

A jó dolgokról persze beszámol, sőt akár egyenesben közvetít. Volt Amszterdamban az űrkutatási központban, és nemrég Rómában és a Vatikánban. 

– Ahogy elhunyt húsvéthétfőn a pápa, még aznap repülőre ültem. Tízkor derült ki a halála, tizenegykor hívtak, hogy a szállodát már lefoglalták, de a repülőjegyet nekem kell intéznem, természetesen a szerkesztőség költségére. Drámai volt, ahogy az emberek özönlöttek az utcákra. Miután 7 ezer sajtós jelentkezett akkreditációért, a Szentszék sajtóirodájának a rendszere összeomlott, így a Szent Péter-bazilikában, mikor felravatalozták őt, s megnyíltak a kapuk, akkreditáció hiányában nem tudtam előre menni, így én hat órát álltam sorba, míg bejutottam, s fényképeket készíthettem. Ott voltam az oszlopcsarnokok tetején, a kolonádokon is, és a temetésig kísértem a ceremóniát.­ Elmondhatom, hogy egy levegőt szívtam Zelen­szkijjel, Trumppal, Macronnal és a többiekkel. A temetést követően hazautaztam, de négy nap múlva a konklávéra visszamentem, mert nem akartak újra nekifutni más fotoriporter akkreditációjának. Örök élmény mindez. 

Néhény bejegyzés Antal Imre facebookos oldaláról: 
„A Kronenzeitung megbízott, hogy fotózzak ke­reszteket egy lehetséges nagypénteki borítóképhez. E feladat teljesítése érdekében meglátogattam a Ma­ria-Jeutendorfi, döblingi, St. Pölten-i, perschlingi temetőket és néhány kisebb helyet. Ott keresztekről készült képeket örökítettem meg – a hit, az emlékezés és a remény néma tanúi. E szent helyek csendjében érezhető mély kötődés a húsvét misztériumához: az út a szenvedésen át a megújulásig, a halálon át az életig. Minden kereszt, bár formája egyszerű, számtalan ima súlyát és a feltámadás ígéretét hordozza magában.” 

„Alsó-Ausztriában mintegy 1700 önkéntes tűzoltóság őrzi durván kétmillió lakos biztonságát a régióban. Jelenleg az egész állam tűzoltósága 99 000 önkéntes tagra támaszkodik. Figyelemre méltó módon Alsó-Ausztriában egyetlen hivatásos tűzoltóság sincs, ezért minden műveletet önkéntesek végeznek. A Kronen Zeitung »Elbűvölő tűzoltóság« című folyóirat formájában tiszteleg a tűzoltóság előtt. Megbíztak, hogy készítsek magával ragadó fotókat a tűzoltóságról.” 

∗ 

– Szabadúszóként van egy szerződésem az újsággal, amely jövedelemből bőven megélnék, de így más munkákat is vállalhatok. És azok akadnak bőven. Esküvőt csak nagyon jó barátoknak, külön felkérésre. Mindenki, aki vesz magának egy 150 eurós gépet, az másnaptól esküvői fotós és hologramozza a képeit. Most is van 2026-ra egy néppárti politikus, aki megkért az esküvője fényképezésére, majd a végén azt fogom neki mondani, nem beszélünk pénzről, annyit fizessen, amennyit másnak fizetett volna. De megmondtam, hogy én a saját technikai stílusomban fotózok, ez a 35 milliméteres objektív. A gyújtótávolsága annyit jelent, hogy azt látod benne, amit minden ember lát a két szemével. Amikor cégek kérnek fel rendezvények megörökítésére, ott kivételesen 85 milliméteres vagy 70-200-as teleobjektíveket is használok. Korábban volt egy olyan nagyvállalat, amely öt éven át minden, Ausztriában épített házát velem fotóztatott le. Ezek kezdtek elkopni, mert egyre több lett a sajtómunka. Ma már 15, a laphoz kötődő fotózásom van hetente nemcsak Bécsben, hanem egész Alsó-Ausztria területén. Privát munkákat úgy vállalok, hogy aznap nem fényképezek a sajtónak, vagy hétvégente. De ma is, ezen a szombaton ügyeletes vagyok, sokféle fényképező van az autómban, mert bármi történhet, és akkor indulok fotózni. Ez egy napilap, minden, ami történik és fontos lehet, a politika, választások, kancelláriai munka terén, vagy éppen a hétköznapi életben bármilyen váratlan esemény. 

Antal Imre győztes képe a pusztító ruszti árvíz során készült – könnyek között ölelő, túlterhelt, mégis összekapcsolódó emberekről. 

– Egy családnál voltam, miközben megérkeztek hozzájuk Stájerországból a barátok, hogy segítsenek. A vendégek az utcán elkezdtek sírni a látvány miatt, ezért a földönfutóvá vált család kirohant a házból, hogy vigasztalja őket. Amikor pályáztam, arra gondoltam, hogy mindenki árvízi mentési képekkel nevez, de lássunk inkább a mögé, ahol emberek fogják egymást és ölelkezve sírnak.