Benkő Péternek nem fontosak a külsőségek

Nem a mi dolgunk eldönteni az áfa-visszaigénylés ürügyén kialakult helyzet alapján az egyes szereplők bűnösségének mértékét. A Jókai történelmi regényeiből készült filmek egykori főszereplője a maga útját járja. Úgy gondoljuk, ez az út sokkal érdekesebb, mint a bulvárlapok által amúgy is agyoncsócsált számlatörténet.
- A mai világ fölgyorsult, s a színházi rendezők közül sokan úgy hiszik, ha az embereket egy-egy előadáson nem sokkolják folyamatosan, akkor rögtön unatkozni kezdenek. S ez a fajta megfelelni akarás a legtöbb színházi produkción meg is látszik... A rendező pedig nem hagyja beszélni a színészt, ehelyett folyamatosan üvölteti. Többek között ezek a külsődleges hatások tették súlytalanná a színházat.
- Hiányzik a gondolat... Úgy véli, mindez átmeneti állapot csupán?
- Előbb-utóbb a művészet visszatér gyökereihez. S az pedig nem igaz, hogy a közönség ne lenne érdeklődő! Ma már szinte csakis az számít értéknek, vagy úgynevezett művészetnek, amit nem értünk meg. Azt felejtik el, hogy a színház nem működik közönség nélkül; az "itt és a most", vagyis a pillanat műfaja. Az én felfogásom szerinti művészet az, ami képes megérinteni az embereket. Ám nézzen körül, mondjuk a televízióban! Miről is szól? A politikáról és egy álvilágról. De nem az a való világ, amit ott vetítenek! Az csak annak a bizonyos lónak a másik oldala. Hiszen sokáig éltünk egy olyan rendszerben, ahol még egy kicsit mondén novellát sem lehetett fölolvasni. Ma meg már... Az bizonyos, hogy ez a fajta változás legalább egy generációt tönkretesz. Minden fővárosközpontú lett, s már a vidéki színházaknak is iparkodnak megfelelni a pesti szakmának.
{p}- Túlzok, ha úgy gondolom, hogy csalódott?
- Nem csalódtam.
- Nem?
- Egy egészen picit azért kiábrándultam. Persze, tudom, hogy nem én találtam fel a spanyolviaszt. De az baj, hogy egyre kevesebb a gondolkodó, a művelt ember. A Koldusoperában mondja Bicska Maxi, hogy az ember fut a pénz után, a pénz meg hátul fut. Sajnos az emberiség elvesztette a méltóságát. Jaj, most olyan érzésem van, mintha kinyilatkoztatásokat tennék... Ugyan milyen jogon?! Csakis arról tudok beszélni, hogy én miként látom a világot. De egyáltalán nem biztos, hogy igazam van. Szóval úgy gondolom, hogy az ember csodálatosabb lény annál, mint ahogyan most él.
- Ebben a kijelentésében van egyfajta hit.
- Bizony! Amúgy hiszek az emberekben!
- Mindig irigylésre méltó, ha valaki egy-egy nehéz időszak után újra tudja kezdeni az életét, s nem veszíti el  a hitét - szóljon az bármiről is.
- Mindenki a saját szerencséjének kovácsa. S ha hibázom, akkor annak igenis vannak következményei. Most távolabb élek az emberektől. Szükségem van rá, hogy fölismerjem a mostanra megérett "alakomat". Ezért egy pillanatra meg kellett állnom.
- Vagyis az elmúlt időszak történései fölfoghatók egyfajta figyelmeztetésként is?
- Igen. Azt sugallták, hogy állj, komolyabb úton menj tovább.
- Komolyabb? Mennyiben tekinthető komolytalannak az ezt megelőző időszak?
- Két okból is. Egyfelől: Isten már egészen fiatalon a kezembe adta a sikert. S ennél nincs nehezebb dolog. Hiszen ez rettentően felületes állapot. Ilyenkor aztán mindent belead az ember: az ösztöneit és az éretlen gondolatait egyaránt. Vannak, akik igen hamar képesek az érett gondolkodásra. Én viszont húszévesen még igazi gyerek voltam. A sorsnak meg kellett állítani a sikersorozatot, mert annak egy idő után már nincs további útja. Engem többször is megállított az élet. Ettől viszont egyre érettebb és értékesebb lettem. Mert az iszonyú negatívumok azért mégiscsak előre visznek.
{p}- És mi a másik ok?
- Másfelől olyan társadalmi struktúrában éltünk, amelynek rettentően behatároltak voltak a lehetőségei. S itthon nagy korlátai voltak az úgynevezett sztárságnak.
- Ma pedig a felfújt léggömbök korát éljük... Korábban már említette, hogy sokat veszítettünk méltóságunkból. Ön szerint mi ennek az oka?
- Nem tudom. Aki erre a kérdésre korrekten meg tudja fogalmazni a választ, annak nem hiszek. Azt látom, hogy az emberek nem nagyon tudják fölvenni a mai pörgős tempót. Pedig csakis a saját egyéniségükben hihetnek. S az egyéniség alatt nem azokat értem, akik gátlástalanok, ami egyébként csak kétségbeesett manőver a gátlásaik leküzdésére. Ám ha valaki képes a legmélyebb tudatalattijában lakó rossz emlékeket kigyomlálni, akkor csakis olyasmi marad meg benne, ami segíti. De ez a gyomlálás nem az én feladatom, mert ebben nem lehet segíteni. Talán abban, hogy mindenkiből ki tudjon törni a saját egyénisége. S itt persze újfent nem azokra gondolok, akik gátlástalanul beszélnek. Mert ők csak zajt csapnak. Azokról van szó, akikre illenek Ady Endre sorai: "...minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces messze fény, / Lidérces messze fény."
- Ha jól tudom, közszereplést tanít. Azzal a céllal, hogy mindenki megtalálhassa a saját egyéniségét, s azt sikeresen és hatásosan tudja alkalmazni. Mint a régi rhétorok... Hiszen az egyéniség kibontakoztatásáról szóló kurzusokat tartani manapság valóságos szélmalomharc.
- Igen! De én nem tanítok, nem ez a helyes kifejezés! Inkább úgy fogalmaznék, hogy átadom a tapasztalataimat. Szerintem csakis azokat a tárgyakat lehet tanítani, amelyek alapigazságokat tartalmaznak. S én még nem vagyok tanító. Annyit tudok tenni, hogy azoknak, akik megtisztelnek a bizalmukkal, segítek olyan lelkiállapotba kerülni, mint a színész színpadra lépés előtt. Hogy elsajátítsák, miként léphtnek át egyik tudatállapotból a másikba. S ezt mindenki képes megtanulni. Ez is egyfajta hit, amelynek nagy jelentőséget tulajdonítok. Mert olyan belső erőt tud teremteni, ami magával hozza ennek külső megnyilvánulásait is.
{p}- Ami valamiféle kisugárzást ad?
- Igen. Az emberek egyre kevesebbet foglalkoznak önmagukkal. Mert a mai berendezkedés csúcsra járat mindenkit. Szinte már minden a külsőségekről s a látszatról szól. De a látszat csak egy bizonyos ideig tartható fenn, mert hazugság. Az emberek lelkében szunynyadó igazság előbb-utóbb kibukik. A civilizáció a kényelmesség felé ment el. De a gyökereket nem lehet megtagadni! S azok pedig a természetben vannak, ám tőle és az ősi tudástól egyre inkább eltávolodunk. S valahol útközben elvesztettünk valamit: magát az embert. Van az ezotériának egy nagyon fontos mondata: az vagy, amit gondolsz. Mert olyan vagy, amilyenek a gondolataid, s azok látszanak is rajtad: nem tudod őket letagadni! Kérdés, melyik út a sikeresebb. Én már nem a külsőségek útját járom.

Az utolsó szó jogán

Fenti interjúnk már elkészült és megjelenésre várt, amikor a sajtó és a televízió újból "felkapta" Benkő Péter és volt élettársa adócsalási ügyét, melyben a művész negyedrendű vádlottként felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Szükségét éreztük hát annak, hogy mi is részletesebben rákérdezzünk a témára, mert úgy tűnik, ha Benkő Péter neve kerül szóba, a legtöbb embernek már csak a bírósági procedúra jut az eszébe róla. Mit mond hát nekünk "az utolsó szó jogán"?
- Véget ért az életemnek egy hat évig húzódó peres időszaka, 1998 májusától 2004 márciusáig tartott. Nincs olyan pont a történetben, ami nem lett volna publikus. Mindent elmondtam, amit erről a témáról el lehetett mondani, és utólag is vállalom minden szavamat. Békében váltam el a társamtól, nem szeretnék a személyével foglalkozni, ha a részletekre kíváncsi valaki, kérdezze meg tőle. A Szabad Föld az a lap, ahol először jelentem ki: soha többé nem fogok a bírósági ügyemről nyilatkozni. Sajnos, a legtöbb újságíró becsapott: vagy kiforgatta a szavaimat a szenzáció kedvéért, vagy nem tette meg az általam kért pontosításokat. Nagyon sokat tanultam a mögöttem maradt hat évből. Még egyszer nem történnének meg velem olyan dolgok, melyekbe a hozzá nem értés, az oda nem figyelés miatt kerültem. Huszonöt évig ugyanazon színházban dolgoztam, mondhatni burokban éltem, s amikor hirtelen vége lett, nehezen igazodtam ki a hétköznapi életben. Megfizettem a tanulópénzt: nagyon észnél kell lenni, ha üzletre terelődik a szó. A történtekből okulva úgy érzem, az én világom sokkal alaposabb és mélyebb lett. Reménykedem abban, hogy az emberek jól ismernek és a rólam alkotott véleményük, gondolataik alapján vonják le a következtetéseiket velem kapcsolatban. Most, 57 évesen új életet kezdtem színészként és magánemberként egyaránt. Vidékre költöztem, lovakat tartok, színházi munkáim is vannak. Hogy miként alakul a további sorsom? Ez a kérdés számomra.