Benkő Péternek nem fontosak a külsőségek

Valamennyiünk életében vannak olyan események, tettek, amelyekre szívesen emlékezünk, s mindenkiében akadnak olyanok, amelyeket örömest tenne meg nem történtté, sőt legszívesebben elfelejtené. Benkő Péter színművészről az utóbbi években leginkább az építkezése körüli események kapcsán olvashattunk.

EgyébCanjavec Judit2004. 08. 13. péntek2004. 08. 13.
Benkő Péternek nem fontosak a külsőségek


Nem a mi dolgunk eldönteni az áfa-visszaigénylés ürügyén kialakult helyzet alapján az egyes szereplők bűnösségének mértékét. A Jókai történelmi regényeiből készült filmek egykori főszereplője a maga útját járja. Úgy gondoljuk, ez az út sokkal érdekesebb, mint a bulvárlapok által amúgy is agyoncsócsált számlatörténet.
- A mai világ fölgyorsult, s a színházi rendezők közül sokan úgy hiszik, ha az embereket egy-egy előadáson nem sokkolják folyamatosan, akkor rögtön unatkozni kezdenek. S ez a fajta megfelelni akarás a legtöbb színházi produkción meg is látszik... A rendező pedig nem hagyja beszélni a színészt, ehelyett folyamatosan üvölteti. Többek között ezek a külsődleges hatások tették súlytalanná a színházat.
- Hiányzik a gondolat... Úgy véli, mindez átmeneti állapot csupán?
- Előbb-utóbb a művészet visszatér gyökereihez. S az pedig nem igaz, hogy a közönség ne lenne érdeklődő! Ma már szinte csakis az számít értéknek, vagy úgynevezett művészetnek, amit nem értünk meg. Azt felejtik el, hogy a színház nem működik közönség nélkül; az "itt és a most", vagyis a pillanat műfaja. Az én felfogásom szerinti művészet az, ami képes megérinteni az embereket. Ám nézzen körül, mondjuk a televízióban! Miről is szól? A politikáról és egy álvilágról. De nem az a való világ, amit ott vetítenek! Az csak annak a bizonyos lónak a másik oldala. Hiszen sokáig éltünk egy olyan rendszerben, ahol még egy kicsit mondén novellát sem lehetett fölolvasni. Ma meg már... Az bizonyos, hogy ez a fajta változás legalább egy generációt tönkretesz. Minden fővárosközpontú lett, s már a vidéki színházaknak is iparkodnak megfelelni a pesti szakmának.
{p}- Túlzok, ha úgy gondolom, hogy csalódott?
- Nem csalódtam.
- Nem?
- Egy egészen picit azért kiábrándultam. Persze, tudom, hogy nem én találtam fel a spanyolviaszt. De az baj, hogy egyre kevesebb a gondolkodó, a művelt ember. A Koldusoperában mondja Bicska Maxi, hogy az ember fut a pénz után, a pénz meg hátul fut. Sajnos az emberiség elvesztette a méltóságát. Jaj, most olyan érzésem van, mintha kinyilatkoztatásokat tennék... Ugyan milyen jogon?! Csakis arról tudok beszélni, hogy én miként látom a világot. De egyáltalán nem biztos, hogy igazam van. Szóval úgy gondolom, hogy az ember csodálatosabb lény annál, mint ahogyan most él.
- Ebben a kijelentésében van egyfajta hit.
- Bizony! Amúgy hiszek az emberekben!
- Mindig irigylésre méltó, ha valaki egy-egy nehéz időszak után újra tudja kezdeni az életét, s nem veszíti el  a hitét - szóljon az bármiről is.
- Mindenki a saját szerencséjének kovácsa. S ha hibázom, akkor annak igenis vannak következményei. Most távolabb élek az emberektől. Szükségem van rá, hogy fölismerjem a mostanra megérett "alakomat". Ezért egy pillanatra meg kellett állnom.
- Vagyis az elmúlt időszak történései fölfoghatók egyfajta figyelmeztetésként is?
- Igen. Azt sugallták, hogy állj, komolyabb úton menj tovább.
- Komolyabb? Mennyiben tekinthető komolytalannak az ezt megelőző időszak?
- Két okból is. Egyfelől: Isten már egészen fiatalon a kezembe adta a sikert. S ennél nincs nehezebb dolog. Hiszen ez rettentően felületes állapot. Ilyenkor aztán mindent belead az ember: az ösztöneit és az éretlen gondolatait egyaránt. Vannak, akik igen hamar képesek az érett gondolkodásra. Én viszont húszévesen még igazi gyerek voltam. A sorsnak meg kellett állítani a sikersorozatot, mert annak egy idő után már nincs további útja. Engem többször is megállított az élet. Ettől viszont egyre érettebb és értékesebb lettem. Mert az iszonyú negatívumok azért mégiscsak előre visznek.
{p}- És mi a másik ok?
- Másfelől olyan társadalmi struktúrában éltünk, amelynek rettentően behatároltak voltak a lehetőségei. S itthon nagy korlátai voltak az úgynevezett sztárságnak.
- Ma pedig a felfújt léggömbök korát éljük... Korábban már említette, hogy sokat veszítettünk méltóságunkból. Ön szerint mi ennek az oka?
- Nem tudom. Aki erre a kérdésre korrekten meg tudja fogalmazni a választ, annak nem hiszek. Azt látom, hogy az emberek nem nagyon tudják fölvenni a mai pörgős tempót. Pedig csakis a saját egyéniségükben hihetnek. S az egyéniség alatt nem azokat értem, akik gátlástalanok, ami egyébként csak kétségbeesett manőver a gátlásaik leküzdésére. Ám ha valaki képes a legmélyebb tudatalattijában lakó rossz emlékeket kigyomlálni, akkor csakis olyasmi marad meg benne, ami segíti. De ez a gyomlálás nem az én feladatom, mert ebben nem lehet segíteni. Talán abban, hogy mindenkiből ki tudjon törni a saját egyénisége. S itt persze újfent nem azokra gondolok, akik gátlástalanul beszélnek. Mert ők csak zajt csapnak. Azokról van szó, akikre illenek Ady Endre sorai: "...minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség, / Lidérces messze fény, / Lidérces messze fény."
- Ha jól tudom, közszereplést tanít. Azzal a céllal, hogy mindenki megtalálhassa a saját egyéniségét, s azt sikeresen és hatásosan tudja alkalmazni. Mint a régi rhétorok... Hiszen az egyéniség kibontakoztatásáról szóló kurzusokat tartani manapság valóságos szélmalomharc.
- Igen! De én nem tanítok, nem ez a helyes kifejezés! Inkább úgy fogalmaznék, hogy átadom a tapasztalataimat. Szerintem csakis azokat a tárgyakat lehet tanítani, amelyek alapigazságokat tartalmaznak. S én még nem vagyok tanító. Annyit tudok tenni, hogy azoknak, akik megtisztelnek a bizalmukkal, segítek olyan lelkiállapotba kerülni, mint a színész színpadra lépés előtt. Hogy elsajátítsák, miként léphtnek át egyik tudatállapotból a másikba. S ezt mindenki képes megtanulni. Ez is egyfajta hit, amelynek nagy jelentőséget tulajdonítok. Mert olyan belső erőt tud teremteni, ami magával hozza ennek külső megnyilvánulásait is.
{p}- Ami valamiféle kisugárzást ad?
- Igen. Az emberek egyre kevesebbet foglalkoznak önmagukkal. Mert a mai berendezkedés csúcsra járat mindenkit. Szinte már minden a külsőségekről s a látszatról szól. De a látszat csak egy bizonyos ideig tartható fenn, mert hazugság. Az emberek lelkében szunynyadó igazság előbb-utóbb kibukik. A civilizáció a kényelmesség felé ment el. De a gyökereket nem lehet megtagadni! S azok pedig a természetben vannak, ám tőle és az ősi tudástól egyre inkább eltávolodunk. S valahol útközben elvesztettünk valamit: magát az embert. Van az ezotériának egy nagyon fontos mondata: az vagy, amit gondolsz. Mert olyan vagy, amilyenek a gondolataid, s azok látszanak is rajtad: nem tudod őket letagadni! Kérdés, melyik út a sikeresebb. Én már nem a külsőségek útját járom.

Az utolsó szó jogán

Fenti interjúnk már elkészült és megjelenésre várt, amikor a sajtó és a televízió újból "felkapta" Benkő Péter és volt élettársa adócsalási ügyét, melyben a művész negyedrendű vádlottként felfüggesztett börtönbüntetést kapott. Szükségét éreztük hát annak, hogy mi is részletesebben rákérdezzünk a témára, mert úgy tűnik, ha Benkő Péter neve kerül szóba, a legtöbb embernek már csak a bírósági procedúra jut az eszébe róla. Mit mond hát nekünk "az utolsó szó jogán"?
- Véget ért az életemnek egy hat évig húzódó peres időszaka, 1998 májusától 2004 márciusáig tartott. Nincs olyan pont a történetben, ami nem lett volna publikus. Mindent elmondtam, amit erről a témáról el lehetett mondani, és utólag is vállalom minden szavamat. Békében váltam el a társamtól, nem szeretnék a személyével foglalkozni, ha a részletekre kíváncsi valaki, kérdezze meg tőle. A Szabad Föld az a lap, ahol először jelentem ki: soha többé nem fogok a bírósági ügyemről nyilatkozni. Sajnos, a legtöbb újságíró becsapott: vagy kiforgatta a szavaimat a szenzáció kedvéért, vagy nem tette meg az általam kért pontosításokat. Nagyon sokat tanultam a mögöttem maradt hat évből. Még egyszer nem történnének meg velem olyan dolgok, melyekbe a hozzá nem értés, az oda nem figyelés miatt kerültem. Huszonöt évig ugyanazon színházban dolgoztam, mondhatni burokban éltem, s amikor hirtelen vége lett, nehezen igazodtam ki a hétköznapi életben. Megfizettem a tanulópénzt: nagyon észnél kell lenni, ha üzletre terelődik a szó. A történtekből okulva úgy érzem, az én világom sokkal alaposabb és mélyebb lett. Reménykedem abban, hogy az emberek jól ismernek és a rólam alkotott véleményük, gondolataik alapján vonják le a következtetéseiket velem kapcsolatban. Most, 57 évesen új életet kezdtem színészként és magánemberként egyaránt. Vidékre költöztem, lovakat tartok, színházi munkáim is vannak. Hogy miként alakul a további sorsom? Ez a kérdés számomra.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek