Két keréken

Voltak, akik sajnáltak bennünket, kollégiumba kerülve nekem mégis ez hiányzott a legjobban: a biciklizés az országúton, aztán a pusztán hazafelé. Nyaranként otthon ismét kerékpárra ültem, a bolttól a téesztelepig azzal mentem mindenhova. Így közlekedett a faluban - akkor már ott laktunk - szinte mindenki, s ez az alföldi községekben a mai napig megmaradt. Fantasztikus, hogy mi mindent elbír a drótszamár, no meg a gazdája, a tápos zsákoktól a huszonöt literes tejeskannákig hány és hány kiló, mázsa, tonna terhet szállítanak élete folyamán egy-egy falusi biciklin. Hogy a bicikli nem csak a falu járműve lehet, arra huszonhárom éves koromban, egy norvég kisvárosban, %u0139sban döbbentem rá, ahol egyetemistaként nyári gyakorlatomat töltöttem. Az %u013Asi agráregyetem körül százszámra álltak a kerékpárok, a hallgatók és a tanárok nagy része - köztük ősz hajú professzorok és professzorasszonyok - ezzel járt a városkában.

{p} Akadt olyan, aki a több mint húsz kilométerre levő Oslóból is két keréken érkezett reggelenként. Norvégiából hazatérve a Budapesttől hasonló távolságra fekvő Gödöllőn az egyetem és a kollégium előtt csupán négy biciklit tudtam összeszámolni.  Motorkerékpárt, személyautót - már akkor, 1975-ben - annál többet. Az arányok mára valamelyest javultak, de most sem hasonlíthatók össze az ottanival. Pedig Norvégia Európa egyik leggazdagabb országa, igaz, a biciklinek sem kél olyan könnyen lába arrafelé, mint nálunk. Foghatnánk hát akár erre is a dolgokat, de inkább örüljünk, hogy a kerékpározás szépségeit az utóbbi években a magyar fiatalok is egyre inkább felfedezik. Nyári napokon mérgelődnek is miattuk az autósok eleget, merthogy az útjaink keskenyek, kerékpárút meg kevés helyen van. Talán természetes, hogy a drótszamárnak lelkes híve maradtam magam is, s most már családtagjaimmal együtt járjuk az utakat. Akadt egy-két nagyobb túra, amire büszkék vagyunk, köztük olyan is, amelyik már-már az ésszerűség határát súrolta. Mentünk például Péter fiammal (amikor tizenöt éves volt) egy nap alatt kétszáz kilométert, 33-34 fokos hőségben... Az alföldi utakat - kevés csomaggal - egész  jól bírjuk, de hazafelé, a Gödöllői-dombság emelkedőin nekem már mindenféle bajom van. Épp ezért a számat alaposan eltátottam attól, amit két héttel ezelőtt Olaszországban, a Dolomitokban láttam.

{p} A Cortina d'Ampezzo és Bolzano közti, körülbelül százharminc kilométeres, hajtűkanyarokkal sűrűn tarkított alpesi úton, amelyen több 2000 méter fölötti hágó is található (2239 méteres magasságával a Passo Pordoi vezet), szinte egymást érik a kerékpárosok. Fiatalok és idősebbek is. Általában nem visznek túl sok csomagot ők sem, de azért a legfontosabb dolgok velük vannak. Mert egy ilyen túrán akármi jöhet, ottjártunkkor például már 1400 méter magasan is havazott. Éppen akkorra tért vissza a meleg, amikor hazafelé indultunk. S ekkor Cortina d'Ampezzo szélén, 1200 méter magasságban olyan látványban volt részem, hogy a szememnek nem akartam hinni. A férfi, aki velünk szemben fölfelé "vánszorgott" versenybiciklijén, jóval túl lehetett már a hatvanon, s hat hatalmas táska lógott a bringáján. Szerény becslésem szerint is legalább ugyanannyi súlyt cipelhetett, mint amennyi ő maga. Ám a legigazibb meglepetés csak ezután következett: mögötte úgy harminc méterrel ugyanis egy korabeli hölgy nyomta a pedált, alighanem a felesége. Ugyanannyi táskával, és bizonyára ugyanannyi súllyal. Nem tudom, hogy hová mentek, de a legközelebbi hágó, a 2117 méteres Falzarego még körülbelül tizenöt kilométerre volt onnan.  Sok minden eszembe ötlött, ahogy néztem őket. Egyebek közt az, hogy egyik ember erre, a másik meg arra büszke. Én például arra, ha Kerepes és Gödöllő közt végre feljutok a Patkó csaknem háromszáz méteres tetőpontjára... Néztem az idős párt, ahogy méterről méterre araszolnak fölfelé. Irigyeltem őket tiszta szívemből.