Mécses

A kemence padkáján egy idős pár ül, a férfi pipázik, az asszony a macskát cirógatja. A hátukat a kemencének vetik, melegítik öreg csontjaikat, s némán a múltba révednek. Az 1689-ben született István nevű ősömet látom bele az öregember figurájába, aki Mezőtúron az 1773-ban esett halála előtti években talán ugyanígy révedt vissza a török időkre, a pogány kiűzésére, a Rákóczi-szabadságharcra, a kolerajárványokra vagy éppen a békés munkával telt évekre. Mellette 1711-ben született felesége, akinek még a nevét sem tudom. Lehet, hogy szép nagycsaládot álmodtak egykor, talán látták maguk előtt az egymást követő generációkat, akikről azt remélték, a szülőföldjükön boldogulnak majd.István nevű ősöm jobb is, hogy nem látja a családot, aminek egy része, ahogy a költő mondja, él - túl három vad határon. Ha az apai nagyanyám szülőhelyére vagyok kíváncsi, Szlovákiába kell utaznom. Ha az anyai öregapám szülőhelye izgat, Romániába kell mennem. Ha apám szülőhelyét szeretném megnézni, a szerb határt kell átlépnem... Kárpát-medencei sors: szegény őseim nem álmodták, hogy áthúzzák a fejük fölött a határt, s idegenbe szakadnak.Hát ezért szeretem a kemencét: melegít, össze lehet gyűlni körülötte. A nagyobb családnak is. Útlevéllel vagy anélkül. A mécsest vagy a gyertyát pedig éjszakánként ki kell tenni az ablakba, hogy aki keres minket, odataláljon.