Órák

Karórát kaptam születésnapomra a népes családtól. Tiltakoztam volna első meglepetésemben, hiszen ezután már öt használható időmérő közül választhatok, melyiket is csatoljam föl reggelente. Mégsem tettem szemrehányást a drága ajándékért, s nem csupán udvariasságból. Meghatódtam erősen és őszintén, de gyermekeim és unokáim ennek okát nem tudhatták.

EgyébAnnus József2004. 08. 20. péntek2004. 08. 20.
Órák


Igen, az a régi emlék! Bérmálásra készülődtünk akkor, talán az ötvenes évek legsötétebb esztendejében, a falu mégis lázban égett. Asszonyok sütöttek-főztek a plébánián, díszítették a templom környékét, a férfiak a kórusban gyakoroltak a kántor úrral, mi, nagyobb fiúk pedig a frissiben besorozott kis ministránsokat oktattuk az oltár előtt, miként is kell térdelni, felállni a szomszéd faluból kölcsönzött szoknyákban, melyikük kire figyeljen a püspöki mise alatt, nehogy valami szégyen érjen bennünket. Figyelni azonban magam is alig tudtam. Napok óta az ajándék járt az eszemben. Tegnap óta különösképp, amikor Lengyel Laci eldicsekedte, hogy ő bizonyosan órát kap, a leendő bérma-keresztanyja ezt már elárulta.
- Talán én is... - mondtam akkor bizonytalanul, Laci meg jószívűen megtámogatta bizakodásomat:
- Persze, hát a te keresztapád is szabómester... Úri szabó!
Az ünnepi ebéd előtt volt szokásban átadni az ajándékot. Már láttam karomon a fényesen csillogó-ragyogó számlapot, szinte éreztem a csuklómon a csat szorítását, amikor újdonsült keresztapám előhúzta a selyempapírba göngyölt csomagot. Reményem még ekkor sem szállt el, bár a pakkot igen terjedelmesnek ítéltem egy karórához képest, de talán - gondoltam - nagy, díszes dobozba rakják ott a városi boltban...
A szent könyv, amely a selyempapír burkában feszengett, sok szép templomi éneket tartalmazott. Belelapoztam, s köszöntem illendőn, amint a gombóc a torkomban megengedte. A mérhetetlen csalódás tovább dagadt, amikor megláttam, hogy a könyvecske födele bizony viseltes, lapozását pedig itt-ott megzavarja egy-egy szamárfül. Ilyen keserű ünnepi ebédet soha nem ettem. Erős akarattal gyűrtem le minden falatot.
Otthon fájdalmas képpel és bepárásodott szemmel mutattam a bérmaajándékot. Szegény édesanyám sem tudott vigasztaló szót mondani, különösen azután, hogy a nekem szóló jókívánságokat viselő lap sercenve levált, s a csiriz alatt megláttuk Kővári leventeoktató aláírását meg az 1943-ban beírt szöveget, amely tanúsítja, hogy keresztapám kellő előmenetelt és buzgóságot tanúsított abban az esztendőben... A csalódás valósággal ágyba döntött. Fal felé fordulva feküdtem órákon át, minden bizonnyal sírtam is. Ha úgy volt, férfiasan bevallom.
A szegénység még hosszú ideig tartott. Első órámat végül havi törlesztésre vettem egy tanár kollégámtól, második ledolgozott tanévem végén. Ma meg, íme, ötöt birtokolok. A lakásban tiktakoló meg bimbamoló órákkal együtt valami tizenkét szerkezeten figyelhetem hát az idő múlását.
Igen, az órák szaporodnak.
Csak az idő fogy...

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek