A határidő lejárt - a törvény sehol

- Úgy tűnik, bennünket senki nem vesz komolyan.Az asszony szája szélén keserű mosoly, előtte papírhalmaz. Hivatalos levelek közjogi méltóságoknak, minisztereknek, pártvezetőknek. - Mert, látja, ez a határidő is lejárt, aztán nem történt semmi- mondja Czabán Éva.
Tavasszal riportot írtam sorsukról. S arról, hogy az Alkotmánybíróság határozata értelmében június 30-áig törvénynek kell születnie kárpótlásukról. A határidő lejárt - a törvény az ablakban, ahogy mondani szokás.A riport megjelenése óta levelek garmadája érkezett szerkesztőségünkbe. Benne keserű történetek. S több írás végén is ott a következtetés: már mindenki kapott kárpótlást, csak rólunk feledkeztek el...
A Czabán család története amúgy, mint megannyi sorstársáé. Nem sokkal a háború után megkapták az értesítést, házuk előtt megállt a teherautó, még néhány búcsúölelés, s indul a szerelvény, rajta az ingóságaik. Magyarországon pedig beköltöztették őket valamelyik elűzött sváb család otthonába; aztán lassan gyökeret eresztettek. Szokványsors, gondolom, amikor a levelet olvasom. Egyéni tragédia, érzem, amikor történetét hallgatom.
- Nem is a kitelepítéssel kezdődött a kálváriánk. Édesapámat akkor már két éve munkaszolgálatra rendelték.
Az asszony fényképet nézeget, rajta az édesapja, félmeztelenül, kezében lapát. A férfi egyébként állatorvos volt szülővárosában, Szencen, a Pozsony melletti kisvárosban.
- Bűne nem volt egyéb, csak az, hogy magyarnak született - forgatja az asszony a képet.
Keresni kellett hát valami kivetnivalót. A forma kedvéért. Amíg az egyik rendőr a házkutatást tartotta, a másik dohánykötegeket rejtett a pincébe. Már csak meg kellett találniuk... Czabán Sándort Bazinba hurcolták utat építeni, fel, északra, Árvába követ törni, le, Dunaszerdahelyre, állatokra vigyázni, Csekleszre, a valamikori Esterházy-uradalomba, kapálni.
Az édesanya és három gyermeke közben jövedelem nélkül tengődött. A jobb módú magyarok messzi elkerülték a házat - a cigányok, akiknek a lovait az édesapja valamikor ingyen gyógyította, megálltak előtte, szekérnyi fát raktak le az udvarban.
A munkaszolgálat azonban csak bevezetője volt a családot ért igazságtalanságoknak. 1947-ben szülőföldjüket is el kellett hagyniuk.Az asztalon épület rajza, nagy, polgári házé. Tervrajz, mérnök készítette. A Czabán család minden iratot magával hozott, amivel az őket ért kárt igazolni tudják. Még a leltárt is őrzik, amit a szobi határátkelőhelyen felvettek tőlük. Szántóról, kertről, erdőről.
- Fel sem fogtam, hogy mi történik velünk - meséli az asszony. - Tizenhárom éves voltam akkor.
{p}
Czabán Éva azóta nem járt szülővárosában. Útlevelet az ötvenes évek végén kapott, de csak Pozsonyba ment el, a nagybátyjához.
- Éppen most bontják a házatokat, nem akarod még egyszer megnézni?
Nem akarta.
- Később lakótelep épült a helyén, azon meg mit nézzek? - legyint.
A szerelvény a kalocsai elosztóhelyen állt meg a családdal. Onnan Hajósra irányították őket, sváb faluba.Hosszú ház középső részét jelölték ki számukra. Lakói, János bácsi, Ágnes néni, közben a kert végi csatornában bujkáltak.Ők is ragaszkodtak a szülőföldjükhöz. A katonák elől azonban nem volt menekvés, kitoloncolták őket. Néhány hónap múlva visszaszöktek. Akkor már Czabánék nagyobb házat kaptak, olyant, amilyenből addigra a rongyos telepesek eltűntek: nincstelen agrárproletárok voltak, akiket szintén sváb házba telepítettek, s amikor felélték a vagyont, továbbálltak.
Az édesapa ekkor már Hajós és a környékbeli települések állatait gyógyította. A család új hazára lelt.
- A fiatalabbik bátyám, Czabán László szintén állatorvos, Kiskunhalason - hallgatom az asszonyt. - Törvényszéki szakértőként kezébe került a közlöny, így talált rá az Alkotmánybíróság határozatára hat évvel ezelőtt.
Az még az első határozat lehetett, rakom össze magamban az eseményeket, az, amely 1997 közepéig adott határidőt az Országgyűlésnek az áttelepített felvidékiek kárpótlására.Az asszony 1998 legelején levélben érdeklődött a miniszterelnöknél, mikorra várható a törvény beterjesztése. Levelét "Az Alkotmánybíróság..." szavakkal kezdte, az előadó pedig vélhetően csak ennyit olvasott el belőle, mert illetékesség hiányára hivatkozva átküldte az Alkotmánybírósághoz...
Az asszonynak nem szegte kedvét a félreértés. Levelekkel kezdte bombázni a hivatalokat.Az iratgyűjtőben levélmásolatok, mellettük a válaszok fejléces papíron, pecséttel és aláírással. Szépen, időrendi sorrendben összegyűjtve. Egyenként kapom őket a kezembe. Sajnálkozások és együttérzések, elutasítások és ígéretek. Hat év levelezése...
Amikor június 30-án a törvény megalkotására adott legújabb határidő is lejárt, Czabán Éva ismét írógéphez ült. Leveleket fogalmazott, de már nemcsak a hivataloknak.
- Úgy tűnik, bennünket senki sem vesz komolyan - ismétli. - Azt hiszem, meg kell szerveződnünk, egyesületet alakítanunk, aláírásokat gyűjtenünk, akár tüntetnünk is, másképpen ez nem megy. Talán akad valaki, aki elhivatottságot érez magában, s élére áll az ügyünknek.