Álmodj békében, nagyhercegnő!

II. (Nagy) Katalin unokája és I. Pál orosz cár leánya, Alekszandra Pavlovna tizenhét éves korában, 1799. október 20-án dinasztikus érdekekből Habsburg József Antal nádorhoz meg feleségül. Ez sem volt ilyen egyszerű, mert a házasságot ugyan kötelességből szándékoztak megkötni, ám amikor József nádor megpillantotta jövendőbelijét, nyomban beleszeretett. Az esküvőre 1799. október 30-án került sor Gacsinán, a cári kastély kápolnájában, ezt követően az ifjú pár előbb Bécsbe, majd Budára utazott - mindkét helyen nagy örömmel fogadták a szépséges nagyhercegnőt.
A nádori udvarban egymást követték az Alekszandra kedvéért és általa rendezett lovasjátékok, hangversenyek, bálok, vadászatok, Margit-szigeti szüreti mulatságok és a Buda környéki kocsikázások. Egy ilyen séta alkalmával ismerte és szerette meg Alekszandra Ürömöt, amelyet József nádor rögvest meg is vásárolt számára, és nyaralókastélyt terveztetett. A korabeli feljegyzések szerint Alekszandra igen jószívű teremtés volt. Így például amikor a pesti küldöttség a nagy jégzajlás miatt nem tudott visszamenni, Alekszandra elrendelte, hogy a költségén mindenkit szállásoljanak el, míg a visszatérés baj nélkül megoldható. Feljegyezték róla, hogy a tót lakossággal nemegyszer orosz-szlovák keveréknyelven beszélgetett, és sokat adományozott a rászorulóknak. A vidám természetű nádornét új hazájában a köznép "magyar királyné"-ként emlegette, ugyanis magyar ruhában járt, megismerkedett a magyar hagyományokkal, ápolta azokat. 1801. március 8-án a főhercegnő leánygyermeknek adott életet, akit Paulinának neveztek el, de a csecsemő még aznap meghalt. A fiatal anya egy héttel később szintén elhunyt.
Halála után különböző feltételezések keltek szárnyra a halál okát illetően, s bár a boncolást és a balzsamozást végző orvosok semmiféle idegenkezűséget nem találtak, a nép siratta a szeretett cárlányt, és biztos volt benne, hogy a szabadsága jelképeként tisztelt Alekszandra kisbabájával együtt merénylet áldozata lett. A hetvenes években Kiszely István antropológus vezetésével megbontották a kriptát, és a szakértők arra a megállapításra jutottak, hogy a tizennyolc esztendősen elhunyt cárlány természetes halállal halt meg.
A szeptember 11-ei újratemetésen egész Üröm elzarándokolt a frissen felújított sírkápolnához, a díszvendégeken kívül jelen voltak a magyarországi orosz kolónia tagjai is. Még a sarki fűszeres is tudni vélte, és el is mesélte, miért tisztelik a mai napig Alekszandrát: ő lett volna az, aki a magyar szabadságharcot előkészíti s pártolja. A legendáknak nem ért végük a fűszeresnél: még az ünnepi beszédek is olyan tetteket tulajdonítottak Alekszandrának, amelyeket a történészek minden bizonynyal fejcsóválva fogadnak: mármint hogy ő honosította meg a magyar trikolórt, vagy hogy ő kezdeményezte Pest szépítését - ám újratemetni jöttünk, nem a tényekben vájkálni. A szép legendák lényegüljenek szép mesékké: ha Alekszandrának nem is nyílhatott lehetősége rá, hogy élete utolsó másfél évében, amelyet Magyarországon töltött, ennyi mindent véghezvigyen, ne vegyük el a történet báját.
{p}
A hosszúra nyúlt ünnepség végén, amelyen a munkálatokhoz adott hathatós segítséget kölcsönösen kitüntetésekkel hálálták meg, huszonötös csoportokban lehetett megtekinteni a sírkápolnát és a kriptát, amelyben a cárlány pihen - remélhetőleg véglegesen már.
Halála után ugyanis nem volt békessége. Orosz ortodox szokások szerint a bebalzsamozott holttestnek hat héten keresztül kellett nyilvánosság előtt feküdnie - ezt az osztrák udvar és a magyar közvélemény nemigen nézte jó szemmel. Az időközben megromlott orosz-osztrák viszonyok miatt aztán Alekszandrát nem a budai várban, hanem szeretett Ürömében temették el, távol a világ zajától, kissé elhagyatott helyen. A kriptában igazi cári pompa őrizte Alekszandra álmát - érdekes módon közel kétszáz évig nem bolygatták a sírrablók a nagy értéket képviselő ikonosztázokat. "A kápolna sötét épülete meghatja az embert. Belseje, mint a görög egyházaké, igen díszes. Van sok gazdag miseruhája, melyek arannyal és drága kövekkel gazdagon vannak kirakva. Az úrvacsoraedények is művésziek. Az evangélium pedig igen nagy kincs magában véve is, drága kövekkel ékesített képecskék díszítik a vert aranyból készíttetett táblákat. A sírbolti lejárat a kápolnából nyílik, a sírbolt világos és téres, ennek közepén, az állvány felett nyújtózkodó rézkoporsóba zárt, gazdagon aranyozott fakoporsóban nyugszik a holttetem" - emlékezik meg Luppa Péter 1860-ban a síremlékről.
A holttestet időről időre Budára szállították, hogy megóvják a történelem hányattatásaitól. Az ürömi sírkápolna átvészelte a két világháborút. Ikonokat és más értékeket elvittek ugyan, a külső vörösréz koporsó zárját felfeszítették, és a belső díszes tölgyfakoporsó fej felőli részét is megbontották, de a tetemhez nem nyúltak. 1977-ben nyílt ki először a koporsó, amikor Kiszely professzor és munkacsoportja értékmentés céljából genetikai és orvosi vizsgálatokat végzett a csontvázon, majd újra lezárták a koporsót.
Ám nyugalma nem maradt háborítatlan. 1981. április 26-án hajnalban kifosztották a kriptát, halotti keresztjeit, gyűrűit, ruháját elvitték, és ami a legmegdöbbentőbb: a mumifikált tetem két karját is letörték és elvitték a tettesek. Szerencsére az elrabolt értékek megkerültek, de a biztonság kedvéért Alekszandra Pavlovna földi maradványait pár héttel később a budai várba szállították. A cárevna halálának kétszázadik évfordulóján merült fel, hogy a kápolnát fel kellene újítani, és a nagyhercegnőt visszahelyezni. A napokban a tetem visszakerült felújított kriptájába, ahol remélhetőleg örök békében pihenhet.
A gyászszertartást vezető és a kripta felszentelését végző Hilaroin Alfejev bécsi és ausztriai püspök szavai még azt is feledtették az egybegyűltekkel, hogy az igazán nem a széles nyilvánosság tolongásához tervezett kriptába bejutni órákat vett igénybe: "A nagyhercegnő lelki világának fő vonásait az őszinte hit és a valódi keresztényi istenfélelem alkották. A cári udvarban nevelt nagyhercegnő már ifjúkorában elsajátította a földi uralkodóknak szóló isteni intelmet: "Nem menti meg a királyt a nagy haderő, a hőst sem menti meg az ő nagy ereje. Íme, az Úr szemei azokon vannak, akik félik őt, akik az ő irgalmában reménykednek. Mert a király reménykedik az Úrban és a magasságos irgalmában meg nem inog. " (Zsolt 20)."