A tenor háza

Jóval a kezdés előtt elfoglaltam helyemet az Erkel Színházban, nem szerettem volna elkésni és másokat zavarva megkeresni üresen maradt ülőhelyemet a zsúfolt nézőtéren. Nos, emiatt nem kellett volna izgulnom, ugyanis az oldalpáholyból foghíjas széksorokat láttam, sőt az erkélyen jó pár sor majdnem üresen maradt. Először arra gondoltam, hogy biztosan elakadtak a fővárosi dugóban, aztán majd csak megérkeznek, hiszen az előző napon azt mondták, majdnem minden jegy elkelt, csak néhányat lehet kapni. Aztán amikor felgördült a függöny, feszengve üdvözöltem tapssal a várva várt énekest. Vajon mit gondol majd rólunk, magyarokról, a tízmilliós országról, hogy egyszeri gálakoncertjére a pár száz fős színházterem sem telik meg.
Nem volt eléggé nagy hírverése a koncertnek? Dehogynem. Óriásplakátokkal van teli a város, írtak róla az újságok, köztük a Szabad Föld is. Valami őrült jó műsor megy a tévében? Egy fenét, ugyanazok az igénytelen szappanoperák, gyerekded kvízjátékok, csacsogó kibeszélőshow-k láthatók, mint minden este. Túl drágák a jegyek? Nem kerülnek többe, mint a többi koncertjegy. Különben is, 15-20 ezer forintos jegyekkel is megtelik a több mint tízezer embert befogadó Sportaréna, ha egy neves popsztár lép föl. Kérdéseim és válaszaim még akkor is motoszkáltak bennem, amikor Carreras már javában a legszebb olasz dalokat énekelte. Milyen nagy kár, hogy az emberek elszakadnak az értékektől, a kultúrától! Sokan nem is tudják, micsoda fergeteges, felejthetetlen előadásról maradtak le. Az így is több száz fős, lelkes közönség hurrázott, éljenzett, virágcsokrokkal árasztotta el a művészt, egyszerűen nem akarta elengedni, öt-hat ráadás számot kicsikarva tőle. Amikor mindenki felállva tapsolt, végképp megnyugodtam, mert arra gondoltam, hogy így biztosan nem látja a foghíjas széksorokat.