Halálaim

Az újságíró sokszor hal meg. Hogyne, hiszen sok élete is van. Annyi, amennyiszer közel engedi valaki magához. Ha csak fél napra is, vagy csak egy órára. Amíg mesél titkairól, vágyairól, szorongásairól. S ha elmegy, vele megy az újságíró is.

EgyébHardi Péter2004. 10. 29. péntek2004. 10. 29.
Halálaim


Ülök a buszon, Erdélybe utazom, előttem újság, már az apró hírek böngészésénél tartok. "Elhunyt Patay László festőművész." Megüt a betű, leteszem az újságot. Meghalt? De hiszen most jártam nála, ráckevei műtermében, alig néhány hónapja... Emlékek tolulnak fel bennem, látom magam előtt mackó termetét, szakállas arcát. Szeptember volt, a természetben már érződött az elmúlás. Vagy csak most képzelem így, utólag? Otthonos, ódon lakás, magas falak, rajta persze képek. Előttünk sütemény, pálinka. Akkoriban ismerték el munkásságát az M. S. mester-díjjal. Életéről mesél, a festészetről, arról, hogy a rendszerváltás zűrzavarában miként kellett mennie a főiskoláról. S hogy mindennap négykor kel, hajnalban, s fest néhány órát. Hagyni akar maga után valamit, így küzd az elmúlás ellen. Ez ad erőt neki.
M. S. mesterről beszélgettünk még, a késő gótika ismeretlen festőóriásáról, vajon ki lehetett ő. Hiszen művein és nevének kezdőbetűin kívül semmit sem lehet tudni róla. Majd a túlvilágon megismerkedünk, mondta Patay mester, s kezet fogok vele.
Alig néhány hónap múlva már M. S. mesterrel társalkodhatott...

*

A szerkesztőségi íróasztalomon boríték, rajta vastag fekete csík. Halálhír. Horváth Jenő botanikusé Cserszegtomajról.
Hát mégsem sikerült a műtét? Érzem a fenyő illatát a langy tavaszi esőben, amint botoz mellettem a többhektáros faiskolájában. S közben mesél. Kétszer kezdte újra, egyszer a háború vitte el az ültetvényét, egyszer a börtön. Mert az akkori hatalmasok nem tudták elviselni, hogy valaki másképp látja a világot, s vállalkozni akar olyan időben, amikor még a közös szentségét vésték kőbe. Három évet kapott, s közben többször ajánlották neki, kérjen kegyelmet. Nem, azt ő nem teszi. Nem kegyelmet akar ő, hanem annak kimondását, hogy ártatlan.
Mesél, s közben meg-megáll. Egy-egy kedves fenyőjét nézegeti, hajt-e rendesen, féreg nem rágja-e. Mielőtt lépnénk tovább, alig észrevehető mozdulattal végigsimítja az ágat. Mintha csak búcsúzna. Pedig dehogy búcsúzik, nagy tervei vannak még. Ültetvényezne, új fajtákat rendelt a tengerentúlról, maga is nemesít folyamatosan.
Csak most néhány napra be kell vonulnia a kórházba, orvosa nem adott neki több haladékot...
S az élet sem. Kilencvenéves volt.

*

A falon fiatalember fényképe, sárgult, az asztalon iratok. Braun Pál otthonában járok Ikladon. Segítenék-e neki az unokaöcscse megtalálásában? Persze, mikor látta utoljára? Hát ötven éve, néz a falra. Együtt hurcolták el őket sváb származásuk miatt, együtt raboskodtak, együtt szöktek. Neki sikerült, az unokaöccsét elfogták. Azóta nem látta.
S ötven éve keresi? Ötven éve.
Honnan tudja, hogy él egyáltalán? Tudja. Meg a Vöröskereszt is arról értesítette, hogy az unokaöccsét átadták a "Magyar Népköztársaság képviselőinek". Igaz, mást nem tudnak, az ügyet lezárták. A Vöröskereszt igen, de Braun Pál nem. Hivataloknak írt, minisztériumoknak, a válasz sajnálkozás. A börtönöket járta, hátha valamelyik nyilvántartásában nyomára akad. Hiába.
Végül a szerkesztőségünkhöz fordult. Történetét megírtam, persze nem jelentkezett senki.
Egy évvel később rendezgettem a fiókomat, benne megsárgult papírok. A Vöröskereszt válasza, amit Braun Pál átadott nekem. Bár nem kérte vissza, elküldtem neki, nála mégiscsak jobb helyen lesz.
A levél pár nap múlva visszaérkezett, a címzés mellett egyetlen szó: Meghalt.
Megtalálta unokaöccsét, azt hiszem.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek