Olyan sokan szóltak értem...

Napok múlva betölti a hatvanat. Mesél magáról, a világbajnok tájfutónőtől a "beteg sánta senkin" át egészen a szabadidősport mozgáskorlátozott vezető személyiségéig. Betegségről, halálról, küzdelmekről is beszélgetünk, de Monspart Sarolta az élet szószólója.

EgyébSzijjártó Gabriella2004. 10. 29. péntek2004. 10. 29.
Olyan sokan szóltak értem...


Gyerekkor? Bevallom, menekültem otthonról, a házimunka és a három öcsém nevelése elől. Irány a sport! Először a kézilabdázással próbálkoztam; az átlagosnál kövérebb voltam, hát betettek a kapuba, hogy felfogjam a labda útját. Aztán sorra eltanácsoltak a vívástól meg az asztalitenisztől is. Tizenhat évesen "találtunk egymásra" a tájfutással. Szellemi és testi kihívás egyszerre, valamint változatos. Mindennap másnak láttam a normafai bokrokat, a hűvösvölgyi fákat, más vaddisznó tört elő, és más turisták dobálták el szemetüket.
Versenyek? Boldog időszakomat éltem: egyre többet edzettem, remek formában versenyeztem, és jöttek a sikerek. 1972-ben nemcsak tájfutó világbajnokként ünnepeltek, hanem Európában a nők közül először futottam le három órán belül a maratoni távot. A győzelmek nem követeltek tőlem emberfeletti erőt. Már réges-rég nem menekülésképpen futottam, hanem a futás öröméért, az eredményekért.
Betegség? 1978 júniusában hasfájással kezdődött, a lázam felszökött negyvenegy fokra. Akkoriban még nem beszéltek ennyit a kullancs okozta fertőzésekről, így az orvosok a tünetek alapján vakbélre gyanakodtak. A műtéthez elaltattak - és ezzel együtt "elaltatták" a szervezetem ellenállását is az agyvelőgyulladással szemben. Egy hétig feküdtem kómában. Lassan kezdtek leállni az életfunkcióim, ötvennégy kilóról lefogytam harmincnyolcra. A szüleimnek a kórházban azt sugallták, hogy ha hívők, hívhatják a papot. Mégis felébredtem.
Gyógyulás? Az orvosok azt mondták, felejtsem el, hogy valaha futni fogok. Tudomást sem vettem róluk, makacsul hittem a teljes felépülésemben. Behozattam a sáros futócipőimet, tüntetőleg a betegágyam mellett sorakoztak. A kezelések csak lassú javulást hoztak. Nem voltam alázatos, akkoriban eszembe sem jutott, hogy akár meg is halhattam volna. Nem vigasztalt a tudat, hogy akár kerekes székbe is kényszerülhettem volna, s ehelyett "csak" az egyik lábam maradt béna. Átkoztam magam és a világot, mikor például a zebrán nem értem át a túloldalra a zöld lámpa alatt... Másfél évvel később Pécsett egy idegorvos alaposan kivizsgált, és szembe kellett néznem a valósággal: sohasem lehetek újra élsportoló, örüljek, hogy egyáltalán járhatok. Végigsírtam az utat hazafelé.
{p}
Lélek? Miért épp az egykori tájfutó világbajnoknőből lett egy beteg, sánta senki?! - belerokkantam lelkileg a kérdésbe. Pánikbetegségben szenvedtem. Nem mertem futni az erdőben, ezért a férjemtől kaptam egy kutyát. A Trabantommal megálltam a városban, és képtelen voltam továbbhajtani, a családomnak értem kellett jönnie. A tájfutók szövetségi kapitányaként naponta sírtam el magam az erdőben, hogy én miért nem futhatok velük?! Tíz év alatt, nagy harc során győztem le a szorongásom.
Halál? Nem gondoltam rá. A tájfutásból a gyors döntés képességét "mentettem át", a maratoniból pedig a kitartást és akaraterőt - ezt gyakoroltam az életem útvonalválasztásainál is. Mi, tájfutók nem szoktunk öngyilkosok lenni, abból a bizonyos sűrű, sötét erdőből is keressük a kiutat.
Család? Sportbarátaim ugyan voltak korábban, de élsportolóként - a korombeli nőkkel ellentétben - engem nem érdekelt a családalapítás és a gyerekek. A betegségemnek köszönhetem a férjem és a fiam, akik megváltoztatták bennem az életben igazán fontos dolgok sorrendjét. Botond most ötödéves joghallgató.
Munka? Lassan másfél évtizede az Országos Egészségfejlesztési Intézetben dolgozom, az élsport helyett az egészséges életmóddal foglalkozom. Ezen kívül egy kozmetikai cég jóvoltából női futó-gyalogló klubhálózatot működtetünk országszerte, nagy örömömet lelem benne. Hetente futok, tömegversenyeken indulok - de már nem a győzelemért, hiszen az utolsók között érek célba. Talán mert hitelesebb a mozogni vágyó háziasszonyoknak az a Monspart Sarolta, aki betegségből felgyógyulva hirdeti az egészség fontosságát. Újra alázatos és jókedvű vagyok.
Isten? Még ma is sokan megsimogatnak, köszöntenek, mert annak idején nagyon drukkoltak a gyógyulásomért. Jólesik. Minden este beszélgetek a jóistennel, aki erre azt mondja: ha már olyan sokan szóltak értem, ám legyen! Éljek!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek