Pertuban a verőlegénnyel

- A parasztnak a földje a hazája, ha azt elveszik, hontalan lesz. No, ez volt az a mondat, amely miatt majdnem világcsavargó lettem. S ez volt az is, ami megmentett a kötéltől. A nyomozó ugyanis, aki vallatott, odasúgta: "Megértelek, én is vidéki gyerek voltam."  Igyekezett aztán úgy irányítani a dolgok menetét, hogy megmaradjon az életem - néz föl az avar közti keresgélésből az egykori Széna téri fiú. Keserű tekintetre készülök rá, de a szeme derűsen csillog.
Meséli, úgy örült annak 1957-ben, hogy "csak" 14 évet kapott, mint egy főnyereménynek. A börtönben az a mondás járta: a kötél alatt minden elfér. Vagyis minden büntetés jó, ami nem a bitóhoz vezet...
- Részt vettem az "ismerd meg hazád börtöneit" mozgalomban - somolyog az öregúr, ismét csak az egykori cellatársak szavajárását idézve. Megjárta többek közt Vácot meg a Markót, kipróbálta, milyen az, amikor egy kétszemélyes zárkába tizennyolc embert zsúfolnak be. Ivott "pertut" a verőlegényekkel: azok a pálinkát vedelték, neki meg a köpőcsésze tartalmát kellett kiinnia.
- Jókat mosolygok, amikor a tévében amolyan csihi-puhi filmeket látok. Látszik, hogy azt sem tudják, mi fán terem az igazi verés. Mondjuk a deres, meg a talpalás. A verés nemcsak annak fizikai megerőltetés, aki kapja, hanem annak is, aki adja. Minket mindig váltott emberekkel vertek - támaszkodik egy fenyő törzséhez az egykori elítélt.
Vadregényes völgyben járunk: emitt forrás fakad, amott kopár hegyoldal, messzebb legelő a rackajuhoknak. Ezen a különös, jóformán megművelhetetlen földdarabon vetette meg a lábát Limbek Ottó. Vagy inkább ide bújt el a világ elől.
Hat esztendőt ült, 1963-ban amnesztiával szabadult. Majdnem negyvenéves volt, mikor megnősült. Egy pszichológusnőt vett el, aki aztán a férje "rovott múltja" miatt nehezen tudott elhelyezkedni. Gyermeket a bizonytalanságban nem vállaltak. A hetvenes évek közepén az egykori ötvenhatos - baráti közbenjárással - végre kiválthatta az ipart. Fafaragó lett, berakásos asztalok, székek kerültek ki a keze alól. S nem utolsósorban pedig fejfák, kopjafák. Került egy belőlük a 301-es parcellába is. 
Limbek Ottó tavaly októberben még demonstrált Egerben, a lyukas zászló alatt, hogy visszakaphassa az elítélésekor elkobzott földjét. Azt a szüleitől örökölt tíz hektárt a tiszapalkonyai tanya körül, amit valójában kétszer vettek el. Először 1952-ben, mikor a család kiérdemelte a kulák nevet. Mivel akkoriban nem bajlódtak az átíratással, a családi örökség papíron még Limbek Ottó nevén maradt. Még akkor is, ha később ráépítették a hőerőművet.
Ugyanazt a földdarabot aztán elvették tőle 1957-ben is, amikor államrend elleni mozgalomban való részvétele és egyebek miatt börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Másodszor már alaposabb munkát végeztek a hivatalnokok. Olyannyira, hogy az egykori mezőcsáti földhivatal nyilvántartásaiban nyoma sincs a birtokrésznek, mintha egyszerűen eltűnt volna. A kárpótláskor ebből aztán újabb hátránya származott. Csak "találomra" juttattak neki 55 kárpótlási jegyet, ám ezt olyan kevésnek találta, hogy át sem vette. Ennyiből ugyanis Egerben, ahol harminc éve él, egyetlen hektár földre sem licitálhatott.
- Mire 1953-ban leszereltem, egy nadrágszíjparcellánk maradt csupán - merül újra a múltba az idős férfi. - Vettem két muszka lovat, s nekiláttam volna a szántásnak. Igen ám, de valakik egy reggelre sztálinyecekkel, vagyis lánctalpas traktorokkal úgy összejáratták a földem, hogy a ló rá sem akart menni. Odavágtam mindent, és elhatároztam, disszidálok. Valamikor határőr voltam, nem volt nagy ügy eljutnom Salzburgba. Úgy mentem át a határon, mint más a piros lámpán - kacsint egyet.
Épp 1956. október 23-ára rendelték föl Bécsbe a kanadai követségre a kivándorlása ügyében. Már a vonaton osztogatták a kinti lapok különkiadásait, az osztrákok rázták a magyar disszidensek kezét, olvasva a budapesti eseményekről. Karácsonykor már Kanadában lehet, biztatták Limbek Ottót a konzulátuson. Mire megkérdezte: "Nem lesz baj, ha én inkább hazamegyek, és ott csinálunk Amerikát?"
Fél disznók, zsák krumplik közt kuporogva, teherautón érkezett Pestre. Huszonnyolc éves volt, nem ismerte a félelmet. Akkor sem, amikor az erkélyről Molotov-koktélt dobott a tankokra, s akkor sem, mikor elveszett a forradalom. Letartóztatták, de ő arra gondolt: azért a tíz napért a világ végéről is érdemes volt hazajönni...