Százötven hektár, ahol a fiú a főnök

Az biztos, a mai tinédzserek többsége nem ilyen munkáról, világról ábrándozik. Az ilki Papp Károly sem azzal vágott neki az életnek, hogy ő pedig, ha törik, ha szakad, olyan pályát választ, amelynek folytatójaként együtt ébred az ember a kakassal. Sőt, ha lehet, egy kicsit még előbb is.
Mint ma is. Reggel hétre már végigjárta a dohányszárítókat, aztán kocsiba ült, s irány Nyíregyháza. A megyeszékhely jó hatvan kilométer ide, a forgalom pedig idegőrlő, de nincs mese, van olyan hét, amikor ötször is meg kell tenni azt az utat, mert az üzletmenet megköveteli.
Papp Károly a környék legfiatalabb agrárvállalkozója, és nemrég kapta meg a debreceni agráregyetem nyíregyházi kutatóközpontjától a kiváló homoki gazda címet. Mint az elnevezés  mutatja, azok a nyírségi földművelők érdemlik ki ezt, akik a sovány homokon is jó eredménnyel gazdálkodnak, példát mutatva a környező gazdáknak.
A legfiatalabb homoki gazda székhelye az egykori termelőszövetkezet meglehetősen lepusztult telepe, nemrég vásárolta meg. Két-három hosszú hodály- vagy műhelyféle, egy mérlegház meg egy elsötétített ablakú raktárház, ahonnan a száradó dohánylevelek jellegzetesen aromás illata árad. Ennek az épületnek az árnyékában beszélgetünk az idősebb Papp Károllyal, a fiatalember hatvan év körüli apjával, aki a falubeliek szerint annyit dolgozik, hogy ugyancsak kiérdemelné e megtisztelő címet. A fiú a főnök, ő tart fejben mindent, ő tárgyal a bankokkal, a pályázatírókkal, de abban, hogy a több mint másfélszáz hektáros gazdaság eredményesen működik, az édesapának is nagy érdemei vannak.
Viszont most az ifjabbik Pappról van szó, akiről az apa így vélekedik:
- Én meg nem mondom, honnan van benne ennyi erő, de ez a gyerek már tizennégy évesen úgy dolgozott, mint egy felnőtt. Mi már akkor is próbáltunk egy kicsit több bevételhez jutni, a téesztől béreltünk földet, dohányt, ezt-azt termesztettünk rajta. A szárító a szomszéd faluban volt, s mire az iskolába becsengettek, a fiam már megjárta Gemzsét. Traktorral, a kertek alatti dűlőutakon.
Jogosítvány nélkül, mert egy tizennégy éves gyermekembernek akkor se adtak traktorra vezetői engedélyt. Nem az apja küldte persze, az anyja meg kimondottan tiltotta mindenféle géptől, de amit ő a fejbe vett, senki se tudta kiverni onnan. Talán éppen ennek köszönheti azt, hogy ma kilencven hektár saját és nyolcvan hektár bérelt földön gazdálkodhat. Hiszen ő aztán nem örökölt szinte semmit, ha a szülők és a párja segítségét nem számoljuk, mindent a két kezével kapart össze.
Tizennyolc évesen már megnyert egy pályázatot. Vett egy traktort, s bérmunkákat vállalt. Aztán hozzájutott egy kombájnhoz is, s belevágott a béraratásba. Rá két évre megvett három hektár földet, majd szép lassan megindult felfelé.
- Bár most is a traktoron ülhetnék - kapcsolódik a beszélgetésbe az időközben megérkező fiatal gazda -, a fejem se fájna. Akkor se kéne hamarabb kelnem, és csak a barázdákra kellene gondolnom. Most meg egész nap zakatol az ember feje, sokszor azt sem tudom, hogyan rangsoroljam a sok tennivalót.
Szeptember elején a dohánnyal a legtöbb a munka, aztán jön a vetés, a kukoricatörés. Ilyenkor azonban a dohány körül forog minden, mert ha rosszul mennének a dolgok, súlyos összegeket vesztene a család. Ámbár azt mondja a vendéglátónk, máris milliókat vesztettek.
{p}
- Tavaly átlagosan negyvenötezer forintot kaptunk egy mázsa dohányért, most örülünk, ha húszezret kapunk. Sajnos a mostani támogatási rendszer nekünk nem éppen kedvez, de ki van szolgáltatva az ember. Holnaptól nem állhatunk neki, mondjuk, mandarint termeszteni. Azt sem tehetjük meg, hogy átköltözünk például Franciaországba vagy Portugáliába, mert ott kedvezőbbek a gazdálkodás feltételei.
Az ilki határ nagy része pár aranykoronás, sovány homok, Papp Károly birtokának jó részét is ez teszi ki. Vannak persze kövérebb, tíz-tizenöt aranykoronás földek is. Míg az előbbieken főleg rozsot, tritikálét termeszt, az utóbiakon dohányt és kukoricát. A távolabbi Mándokon is bérel vagy huszonöt hektárt, de a többi itt van, a szülőföld határában. Az egyik legközelebbi tábla a nyírmadai országút mentén, a falutól három kilométerre. A kövesútról is látni, hogy a fasoron túl törik a dohányt. Vagy húsz, tarka ruhás asszony hajladozik az embermagasságú bokrok között. Gyönyörű a termés, a levelek némi túlzással akkorák, mint egy kisebb szoba, és a minőséggel sincs különösebb gond, látszik, hozzáértő kezek gondozták a táblát. Ami azért meglepő kissé, mert Papp Károly nem végzett semmiféle komolyabb iskolát. Még a baktalórántházi szakmunkásképzőt is otthagyta az első évben, mert, ahogy ő fogalmaz, egyszerűen nem bírja a kötöttségeket.
Ami természetesen nem jelenti azt, hogy ezzel le is tudta a tanulást. Ám a tudást, az információkat felnőtt fejjel is be lehet szerezni. És nem feltétlenül szükséges ahhoz beülni az iskolapadba.
- Minden komolyabb döntés előtt alaposan tájékozódunk -mondja kiszállva az autóból. - Én nem vagyok rest felvenni a telefont vagy autóba szállni, hogy kikérjem a szakemberek véleményét, ha például azt látom, hogy valami betegség támadta meg valamelyik táblánkat. Ma már annyi új kihívás éri az embert, annyi információ között kell megtalálnunk a nekünk valókat, hogy egykettőre eltévedünk köztük. De ezért vannak a szakemberek, ezért van az internet és a telefon.
Állunk a nagy dohánytábla szélén. A fiatalember mérgesen tör le néhány útjába eső dohányvirágot, mert szerinte ez nem vet jó fényt a gazdára. Aztán a mobiltelefonjához kap, rövid, pár szavas mondatokban tárgyal valamit a szállítójával. Halványan elmosolyodik, amikor azt kérdezzük tőle, melyik a kedvenc növénye. A kukorica, mondja, s látva az értetlen tekintetünket, hozzáteszi: azzal van a legkevesebb gondja. Aztán még azt is elárulja, hogy a telet kedveli igazán, amikor végre kialhatja magát. De amikor megkérdezzük, hogy melyik hónapot szereti a legjobban, gondolkodás nélkül azt feleli, hogy a márciust. Meg is magyarázza.
- Mert kezdhetjük a szántást, a vetést.