Uszadékfa télire

A rengeteg nyár, éger, akác és fűz - melynek jó része elkorhadt volna az amúgy megközelíthetetlen ártereken - fennakadt a tokaji mesterséges gátnál, a vízügyesek pedig partra hordták a vízhozta fákat.
Két lehetőség közül lehetett választani. A használhatatlan műanyagszeméttel együtt elviszik a bodrogkeresztúri regionális hulladéklarakóba, vagy pedig megengedik a környékbelieknek, hogy feldarabolják és saját céljukra elszállítsák. Az utóbbi megoldást választották, így hát jó néhány bodrogkisfaludi és keresztúri család a tiszai uszadékfával tüzelhet majd a télen.
Most, amikor lassan már a legeldugottabb településeken is gázzal fűtenek, kisebbfajta szenzációszámba ment a hegyaljai tűzifamentő akció. Régen persze, amikor nem dróton jött a fény, s nem csöveken a fűtőanyag, magától értetődő volt, hogy az ember él a természet adta legkisebb lehetőséggel is. Az erdő mellett élők összeszedegették a nyesedéket, a lehullott száraz ágakat, a folyó menti ember pedig alig várta az áradást, hogy kifoghassa a lesodródó uszadékfákat.
Különösen a Tiszán és mellékfolyóin volt ez szokás; a Duna túl nagy ehhez. Az uszadékfa kifogásának sajátos technikája alakult ki. Akinek csónakja volt, járta a folyót, és ha ráakadt egy elszabadult fára, megkötötte. Többnyire két ember szállt csónakba: az egyik evezett, a másik a kiszemelt fával foglalatoskodott. Közelébe érve erős szeget vagy ácskapcsot vertek az oldalába, dróttal a ladikhoz hurkolták, majd egy csendesebb helyre vontaták, amit később, az ár levonultával szekérrel vagy kocsival is megközelíthettek. Ott általában egy erős fához kötötték; sokszor nyolc-tíz rönk is ringatózott a folyó hátán. Ahogy a folyó apadt, a fák szárazra kerültek, el lehetett vinni őket.
A magyar néprajztudomány is felfigyelt e jelenségre, legutóbb például Bellon Tibor neves szegedi tudós írt róla érdekes tanulmányt. Mint írja, az uszadékfa kifogása nemcsak gazdasági haszonnal járt, de igazi virtusnak is számított. A kifogott fa tulajdonjogát mindenki tiszteletben tartotta, azt elvinni nem volt szokás. Úgy tartották, hogy ha valaki keresi az elszabadult jószágát, annak visszaadják, de ha nem, a kifogóé marad.Különösen a szabályozatlan folyóknál gyakori volt, hogy hatalmas fákat mosott ki a folyó, melyeket aztán vízbe dőlve belepett a homok. Ezeket nagy munkával, különféle elmés technikai szerkezetekkel lehetett kiemelni a folyókból kisvizek idején. Függőlegesen felállítottak, s kikötöttek a talajon egy három-négy méter magas, vastag gömbfát, melynek görgő vagy gugora volt a neve. Ebbe lyukakat fúrtak, melyeken rudakat dughattak át. Több ember nekifeszülve forgatni kezdte a gugorát, eközben a homokba sülylyedt fa végére hurkolt kötél lassan kicsavarta a mederből a fát. Gyakran már ott a parton szétfűrészelték s ölfába rakták.
A vízhozta fa sajátossága, hogy nem úgy ég, mint a száraz, erdei fa. Ha meggyújtják, lassan hamvad el, mint a tapló. Tartja a tüzet, folyamatosan ég, de nem lángol. Épp ezért szívesen tüzeltek vele például a szilvaaszalók, mert nem volt füstje, hője viszont igen. Így a szilva, alma is jobban aszalódott. Nem füstölődött, nem kormolódott, és az íze is más lett. Mondják is sok helyen manapság, azért nem aszalunk már, mert nincsen uszadék.
Hát most volt, úgyhogy Keresztúron, Kisfaludon lehet aszalni.