Romániában hazátlanok, Magyarországon románok

Csizmák cuppannak a sárban, öregember közeledik. Zsíros kalapjáról csorog az eső, ám ő evvel nem sokat törődik. Láthatóan jókedvű, pedig még csak most tart a pincéje felé...
- Csorog az eresz - kiáltja neki oda Magyar Jancsi.
- Miért nem foltozod meg? - így a válasz.
Az öreg caplat tovább. A pincét minden nap meg kell nézni, ha csak egy percre is.
Magyar Jancsi azonban nem nézelődni jött ki már reggel a présházához, hanem bort fejteni. Huszonöt hektóval birkózik, s amint végez, készíti a csirkepaprikást, arra hívott engem is. Segítenék addig is szívesen, ne csak a számat tátsam, emelném a hordót, hordanám a vizet, ám hiába ajánlom, vendégnek azt nem szabad.
{p}
Feljebb lépek hát, a dombtetőre az új présházakhoz. Három is sorjázik egymás mellett, innen még az ilyen páratelt időben is messzire ellátni. Az erdőn túl az országhatár, az már Magyarország, lent, a Berettyó völgyében falu, alattam, a domboldalban pedig temető, benne kápolna. A hagyomány szerint a török idők előtt itt őrizték Szent István jobb karját. Innen is kapta a település a nevét: Szentjobb.
Lejjebb ereszkedek, be a faluba. Ablakokon nézek be, asztalokhoz ülök, beszélgetéseket hallgatok.

Kértek egy kis magyar vért?
A péntek ünnep a Kiss családban. Ilyenkor érkezik haza Árpád, a nagyobbik fiú Székelyhídról. Árpád hatodikos, a nagybátyjánál lakik. Járhatna ugyan helyben is iskolába, ám apja, István szerint ott magasabb a színvonal.
- No, fiam, milyen jegyeket hoztál?
A háttérben rádió szól halkan, a budapesti adó. Mint a faluban majdnem minden házban. Árpád mutatja az ellenőrzőjét. Abban bizony nemcsak tízes található, ám az apát ez most nemigen zavarja. Emelkedett a kedve, asztalánál vendégek ülnek. Lehelt, a kisebbiket olvastatja még, aztán küldi őket játszani. Mennek is, de két perc múlva visszasomfordálnak, fülelnek a felnőttbeszédre.
- Tudjátok, mit mondott Árpád, amikor a kicsit vártuk? - néz az erdész a fiára. - Mindegy, hogy mi lesz, fiú vagy lány, csak román ne legyen.
Harsányat nevet, tölt a vendégeinek. Korán kezdődött a napja, ötkor ugrasztották ki az ágyból, merthogy teherautóval lopják a fát az erdőről. Rendőrség, hercehurca, tanúk, elment vele a fél nap. Aztán meg a betakarítás, a kukorica tengernyi, nem is tudják, mit fognak vele kezdeni.
- Odaát volna jó eladni, Magyarországon - jegyzi meg a polgármester, Zatykó István.
- Azt most nehéz lenne, ott is bő volt a termés. Ám amúgy lassan mindenki ide jár vásárolni a határ mentéről, itt minden olcsóbb.
- Pláne, hogy nekünk még a zöldkártyát is ki kell váltanunk.
- Na igen... A zöldkártyára sokan panaszkodnak. Aki autóval hagyja el az országot, attól minden alkalommal kérik a román határőrök. Két hétnél rövidebb időre nem lehet kiváltani, ára legkevesebb harminc dollár. Egymillió lej.
- A szüleim is, hogy jártak a határnál... - folytatja a polgármester. - Nem tudnak románul, azt' amikor kérdezte a vámos, mit visznek, csak hallgattak. Egyből félreállították őket, tanulják meg annak az országnak a nyelvét, amelyiknek a kenyerét eszik. Mintha ők ugyan nem tettek volna le eleget az asztalra!
Hangjában felháborodás. A rádióban most a kettős állampolgárságról szóló híreket mondják, mindenki odafigyel.
- Na, itt mindenki kérné - bizonygatja az erdész.
- Nem biztos az - hangzik az ellenvélemény. - A magyarigazolványt sem kérte mindenki.
{p}
Vita kerekedik az igazolványról. Sokan nem kérték, állapodnak meg végül, különösen az idősek közül, akik még azt is meggondolják, hogy Nagyváradig elutazzanak-e fényképet készíttetni. Inkább a fiatalok éltek vele, akiknek gyerekük van, és megkaphatták a húszezer forint beiskolázási segélyt.
- Az erdészetnél alig vannak magyarok - meséli István. - Amikor bejött a magyarigazolvány, felhúztam az ingem ujját, kérdeztem a románoktól, na,
kértek-e egy kis magyar vért?
Ismét nevet, ismét tölt.
Asszony néz be, az erdész felesége. Amíg a férj a vendégeivel foglalatoskodik, ő a házzal egybeépült kocsmában szolgál föl.
- Mi átmennénk, asszony? - néz rá a férfi.
- Hova a fenébe mennénk?
- Na látjátok - néz körül diadalmasan. - Különben is, mit kapnánk ezért a házért? Háromszázmillió lejt? Ötszázat? Néhány millió forintnál semmiképpen sem többet. Azzal meg mire mennénk odaát?
- Nem is azért kellene nekünk az az állampolgárság - szól a polgármester némi pátosszal. - Hanem az elégtétel miatt. Hogy megérte a kitartást. Hogy nem felejtettek el bennünket az anyaországban.

Simítólapáttal fenyegették
Az udvaron farakás, hárman darabolják a hasábokat, kettő tartja, egy vágja. A fűrész visít, igyekezni kell, mindjárt itt a zimankó.
- Tudjátok, miről álmodtam? - dobja el a fiatalember, Zák István a rönköt. - Arról, hogy átmentem...
- Te már csak tudod - csapkodja a ruhájáról a fűrészport a barátja, mokány, fekete fiú.
- Én tudom...
Koromsötét éjszaka volt 1988. március 24-én, amikor elindult. Úgy is választotta meg az időpontot, nehogy a hold az árulójává váljék. Ilyen hibát nem követ el az, aki már évek óta készül az útra. Hiszen mindig arról beszélgetett a barátaival, hogy egyszer átmegy. Istenuccse, átmegy! Könnyen hagyta Szentjobbon addigi életét, a nagyszülei nevelték. Afféle vadóc hírében állt, szerette a kalandot is, persze, amire egy tizenkilenc éves fiú vágyik. Meg aztán gyakran vágták a fejéhez a románok:- Bozgor! Nem ismerte rendesen a nyelvet, de ezt a szót jól megtanulta. Azt jelenti: hazátlan.
Harmadmagával indult, az unokatestvérével meg egy barátjukkal. Tíz darab kétlejes csokoládét vittek magukkal, négy guriga fáslit meg két levél fájdalomcsillapítót. Kellett, mert a barátja előző nap kificamította a bokáját. Tudták, hogy Diószegnél merre van a határőrlaktanya, azt elkerülték nagy ívben. Feltárcsázott sávhoz értek, át rajta. Aztán a következőhöz. Át azon is. Határőr közeledett, meglapultak, rohantak tovább. Előttük négyszögletes kő, egyik oldalán R betű, a másikon: MO.
Akkor hát megérkeztek...!
{p}
Tanya mellett kerültek az országútra, szemben velük két magyar határőr. Megörültek egymásnak: ők azért, mert végre magyar szót hallanak, az őrök azért, mert határsértőt fogtak, jár a szabadság.
- Miért jöttetek át? - kínálták őket cigarettával.
- Itt jobb, meg... - kezdték.
- Nem azt kell mondanotok, mert még visszaadnak. Politikai menedékjogot kérjetek.
Debrecenbe kerültek, menekülttáborba. Néhány nap után már mehettek tovább, Komlóra, a bányába. A három vékonydongájú fiatal férfi inas, bányamunkához szokott cigányok közé. Persze, hogy hamar kiesett a kezükből a szerszám. Meg is kapták egyből:
- Lapátolni, románkám! Szaporábban!
Két hét után hagyták ott a bányát. Pestre jöttek, kisvállalathoz szegődtek kőművesnek. Hattól kettőig tartott az első műszak, utána sötétedésig maszeknak rakták a falat.
A jó világ addig tartott, amíg gallyra nem ment a cég. Ismerőssel akadtak össze, Egerbe szegődtek kőművesnek. Nem is volt semmi gond, csupán az egyik lakatossal. Ahányszor zuhanyoztak a műszak után, az csak vakargatta a lábát. Talán bőrbeteg? Nem értették, a lakatos végül megmagyarázta nekik:- Mocskos bocskorosok vagytok!
Nosza, odasóztak neki néhányat, aztán kérték is ki a munkalapjukat.
Pestre kerültek vissza, ki a Moszkva térre. Nemcsak határon túli magyarok árulták ott magukat, hanem a pesti kőművesek is. Azok nyolcszázért, ezek ezerért.
- Csavargó oláhok, takarodjatok haza! - fogták az erdélyiekre a simítólapátot.
Aki jól tudott szaladni, annak nem lett semmi baja...
Zák István fogta a tarisznyáját, 1992 telén hazajött. Azóta nem lépte át a magyar határt.
- Átmennél-e még egyszer? - veszi fel ismét a fűrészt a barátja. István nem sokat gondolkodik a válaszon.
- Megyek én, akármi lesz is. Nem most, de néhány év múlva. Odaát csak nagyobb jövője volna a két gyereknek. Mert magyarból dicsőségesek az iskolában, de románból gyalázatosak. Anélkül meg nem mennek semmire.
{p}
Kiválasztották már a sírhelyüket
Harminc éve, hogy Kollát József és Magyar Irén összekötötték az életüket, de hangos szó még nem hangzott el közöttük. Most is csendesen beszélgetnek. Mit kellene vinni Bettinek Nagyváradra, szegény, biztosan nélkülözi a hazait.
Magukban élnek, hiába építettek emeletes házat. Most már ugyan könnyebb, de amíg idáig eljutottak! Zita, a nagyobbik még helyben tanulta a betűvetést, a magyar iskolában. Tanították neki a román szót is, de nemigen ment. Beköltözött hát az asszony velük Nagyváradra, negyven kilométerre. A román óvoda meg az iskola miatt. Azt akarta, hogy többre vigyék a gyerekei, mint ő, aki a gyenge romántudása miatt csak a szövést tanulhatta ki, vagy a férje, aki a kőművességig vihette. De ez csak úgy lehetséges, ha tisztességesen megtanulnak románul. Vagy áttelepülnek Magyarországra. S ez az, amit mindenképpen szeretett volna elkerülni.
- Nem akarok óvodába járni! - sírt a hároméves Betti már az első héten.
- Miért nem, kislányom?
- Mert nem hallom, amit az óvó néni mond.
- Amit én mondok, azt hallod?
- Azt hallom, mert úgy beszélsz, ahogy én.
Keserves élet volt, a férje minden másnap járt be hozzájuk, hétvégén meg ők utaztak haza Szentjobbra. Szidták is Magyar Irént a rokonai.
- Mit akarsz nevelni ezekből a gyerekekből? Románt?
- Csak azt akarom, hogy megtanuljanak románul.
- Minek az nekik? Magyarok vagyunk mi.
- Azok vagyunk, hát. Csak azt nem tudom, hogy akkor miért engem hívsz fordítani, amikor fogorvoshoz kell menned? Vagy amikor a szülői értekezletre, Zilahra?
Ilyenkor a rokonok elnémultak.
- Higgyétek el, Szentjobbon még emberek vagyunk - mondogatta az asszony -, de a kőhídon túl már elvesztünk, ha nem tudunk románul.
A kőhíd a Berettyót íveli, túl rajta Csuhaj fekszik, románok lakta falu.
Mindkét lányát felvették a nagyváradi orvosi egyetemre. Zita már végzett, Betti ötödéves.
- Tejet viszek neki, azt kért - teszi le a telefont Magyar Irén. - Inná szívesen Zita is, biztos vagyok benne.
Tölcsért vesz elő, gézt tesz rá, úgy önti a frissen fejt tejet az üvegbe. A férje csak sokára szól.
- Talán át kellene települnünk?
- Hová mennénk, kiválasztottuk mi már a sírhelyünket.
A férfi bólogat, persze, hogy nem települnek át. De azért gyakrabban utaznának, ha mindig kéznél volna ötszáz euró, amit a határon be kell mutatniuk.
Amikor Zita végzett, több romániai álláshelyet is megpályázott, de hiába, nem volt rá szükség. Odaát, Magyarországon viszont kapva kaptak utána. Hogyne, hiszen készen kapták az orvost. Gyulán gyógyítja a gyerekeket, a kórházban.
{p}
Honvéd áll a Hargitán...
A völgyből kolompszó hallatszik, a csorda lépeget hazafelé, száznál több jószág. A főutcára fordulnak, onnan pedig mindegyik a maga istállója felé. Tejet hiába árulna bárki is a boltban, a nyakán maradna, és önellátó a falu más élelmiszerből is. Még a sódert is maguk rostálják a Berettyóból az építkezéshez. Az idősebb szentjobbiak hétszámra nem lépik át a falu határát. Nincs miért.
Az eső szemetel tovább, kitartóan, a pára egyre vastagabb, lassan teljesen ráül a falura. Már csak apró fényeket látok a pincéktől, szentjánosbogárként világít egy-egy utcai lámpa.
- Hát hogy süssünk így csirkét? - lapogatja a derekát Magyar Jancsi. - Ebben a nagy locspocsban?
Arcán fáradtság, új hordóba került mind a huszonöt hektó bor. Dehogy süssünk, pihenjen inkább, biztatom. Szabadkozik még, de arcán megkönnyebbülés, nem sokat kell győzködnöm. Csirke helyett szalonna kerül az asztalra, jó húsos, házi persze az is, mellé kenyér, savanyúság meg vörösbor. Nincs is annál finomabb vacsora.
Cuppannak a csizmák a sárban, hazafelé tartanak a férfiak a hegyoldalból. Senki sem tud úgy beköszönni, hogy ne hívnák az asztalhoz. A hegy mindig a férfiak menedéke volt, a régi világban is, itt nyugodtan húzhatta a cigány a magyar éneket. Azaz húzhatta, amíg össze nem törték a hegedűjét a milícián. De az a világ elmúlt, itt ül most is egyikük az asztalnál.
Történetek sorjáznak, a szó egyre hangosabb, de nem haragszik senki, dehogy, inkább a jókedv harsog. Magyar Jancsi kipirult arccal emeli a poharát.
- Na, akkor hogy is van az a nóta, hogy Honvéd áll a Hargitán?