Sírig tartó testvérháború

Egy ötvenöt éves rokkantnyugdíjas szobafestő, a boldogi Kalmár Imre hosszú levele szerint a gyűlölet tétje a szülői ház. Együtt nőtt fel benne három testvérével, s ide hozta feleségét, aki ma már nem él.
"Második gyerekünk megszületése után feleségem falujában vettünk egy kis házat, majd építési telket, de anyám hazarimánkodott minket, mert az öcsémmel állítólag nem tudott kijönni - írja levelében. - Én a gerincműtétemig, amely miatt leszázalékoltak, jól kereső szobafestő kisiparos voltam. Miközben felneveltünk két gyereket, szüleim hitegetésére több mint tizenöt évig rengeteg pénzt és energiát fektettem a szülői ház felújításába, annak reményében, hogy egyszer majd minden a miénk lesz, hiszen rajtunk kívül nem költött rá senki. Az átépített, komfortosított házból a szüleim kérésére a hetvenes évek forgalmi értékének megfelelően, amikor a ház 240 ezer forintot ért, kifizettem a bátyám és a nővérem fél örökségét 30-30 ezer forinttal, az anyám szerint megbízhatatlan öcsém részét pedig takarékba tettük. A tulajdonjog átruházása azonban csak ígéret maradt, amiért főként a háznál naponta megforduló nővéremet teszem felelőssé. Végül már annyira elmérgesedett a légkör, hogy 1992-ben, télvíz idején végleg elköltöztünk a szülői házból egy ismerősünk által felajánlott, komfort nélküli lakásba. Egy évvel később, karácsonykor negyvenhárom éves feleségem az évekig elfojtott stressz miatt idegi alapon kialakult rákban meghalt. Amikor összeszedtem magam, 1994-ben pert indítottam a szüleim ellen a ház tulajdonjogáért. A hét évig tartó per alatt elismerték a ráépítést, a tulajdonjog átadásáról viszont hallani sem akartak. Nem véletlenül, hiszen időközben a földhivatali papírokból kiderült, hogy még 1995-ben eltartási szerződést kötöttek a nővéremmel. Mire 2001 márciusában jogerőre emelkedett az ítélet, amely szerint a nővérem az eltartás és a köteles örökrész alapján kilenc tizenhatod, én az örökség és ráépítés címén öt tizenhatod, fivéreim örökségként egyenlő arányban egy-egy tizenhatod részt kapnak, a szüleim elhunytak. Nem sokkal az ítélethirdetés után fiammal és menyemmel beköltöztünk az üresen álló szülői házba. Két éve ismét tárgyalásra járok, nővérem ugyanis beperelt, mondván, nem fizettem ki a testvéreimet."
{p}


Szokványos küllemű ház nagy kerttel, ahol most Kalmár Imre körbevezet minket. A hálószobában letakart gyerekágy jelzi, a fiatalok februárra babát várnak. Üvegezett veranda, azon túl zárt helyiségek, a nővére szobái. A nappali kanapéján feszengő férfi keserűen kijelenti:
- Én már csak akkor és annyit fizetek, amennyit majd a bíróság megszab. Elismerem, két éve a testvéreimmel közösen kötöttünk egy szerződést, hogy a nevemre kerülhessen a ház. A nővéremnek akkor kétmillió-háromszázezer, a fivéreimnek fejenként 260-260 ezer forint járt volna. Sajnos nem sikerült OTP-hitelt szereznem. A lányom felajánlotta, hogy eladja a lakását, csak rendezhessem végre az ügyet, a nővérem viszont nem vette át tőle a pénzt, mert kicsúsztam a határidőből. Inkább beperelt... Hibásnak érzem magam azért, hogy visszajöttünk ide annak idején, otthagyva a saját otthonunkat. Szegény feleségem hitt a családomnak az utolsó leheletéig, abba halt bele. A nővérem meg... Kérem szépen, ez már háborús állapot!
- A gyűlölet ölni képes, ezt íratta szerencsétlen felesége fejfájára! Akit ő tett a sírba, mert erőszakkal ráncigálta el egy faluszéli szeméttelepre a szüleimtől. Pedig az a szegény asszony szerette őket! Egész életében az orránál fogva vezette, mint mindenkit a faluban, a szemforgató ájtatosságával. Nekem az egész életemet tönkretette - sírja el magát özvegy Pusker Jánosné, Kalmár Imre pereskedő nővére a konyhában. Az asztalon bírósági akták halmozódnak, mellette a fiai állnak őrt.
- Milyen szobafestő az, aki a nyilvánosság előtt a testvérét, családját festi feketére? Aki télvíz idején otthagyja a szüleit, egy gázbekötés kellős közepén? Aki előbb anyjával-apjával pereskedik, haláluk után meg leveleket irkál ahelyett, hogy kifizetné a testvérei jogos részét? Nem szégyelli az ilyen magát?! Hol így cselekszik, hol úgy, azért nem haladunk előre a perben sem. Ne hazudozzon, hanem váltsa meg a lakást! Ha neki nem kell, megveszem én.
- Nyugalom, anyuka! - csitítgatja az idősebb fiú, majd higgadtan előhúz egy papírt. - Itt ez a szerződés. Ő rúgta fel, pedig a kérésére kötötték a testvérek 2002. január 7-én. Érvényes, fekete-fehéren benne áll, aláírta, kinek mennyivel tartozik. Hatvannapos határidőt kapott. Anyu az ötvennyolcadik napon hívta az ügyvédet, mi van a pénzzel. Hát semmi, mert az Imre "elzárkózott" a fizetéstől. Megakadályozta azt is, hogy a házat az ingatlanpiacon értékesítsük, pedig így többet adtak volna érte, amivel mindenki jól járt volna. Meghirdettük, ő meg elzavarta a vevőket! Nagyapa halála után feltörte a lepecsételt házat, minket meg magánlaksértésért feljelentéssel fenyeget. Milyen alapon zárja el a ház kulcsait anyu elől? Kértünk, de a mai napig nem kaptunk jogerős birtokbavételi határozatot a jegyzőtől. Ő meg az egész házat birtokolhatja? Vitatja az eltartási szerződést. Hol volt akkor, amikor nagyapával éjszaka a kórházba rohantunk?
A helyi önkormányzatnál sem a polgármester, sem a jegyző nem kívántak nyilatkozni. A jegyzőnő a ház hivatalos birtokbavételi jogáról csupán annyit mondott: részükről a ház nincs lezárva Pusker Jánosné elől, aki egyébként rá nézve "a nyilvánosság előtt többször is becsületsértő kijelentéseket tett".
A boldogi testvérháború pedig fegyverszünet nélkül tovább dúl...