Együttélősdi

Szóval a kérdés: ki is vagyok én? Pszichológus, újságíró, oktató, könyvszerző, színházi alkotó, esetleg mind együtt? Gondolkodó állampolgár, akit izgat, hogy mi lesz itt a jövőben? Fővárosi lakos, többnyire gyalogos, szavazójoggal rendelkező és azzal élő felnőtt, gyerekes lelkesedéssel és felnőttes aggodalommal, mobiltelefonnal és sok könyvvel, átlagos háztartásban létezem. Beszélgetek nőkkel és férfiakkal az ő életükről - érdekes munka, boldogan teszem, még soha nem volt unalmas számomra. Kedves olvasóim! Mától közös útra indulunk, egyre többet mutatok majd magamból, abból, ami érdekel. Csak remélni tudom, hogy érdekelnek ezek az írások másokat is. Írok majd házasságról, válásról, gyerekekről, divatról, pénzről, evésről, fogyókúráról (bagoly mondja verébnek...), tévézésről, szomszédokról, a télről és a nyárról, írok nőknek és kamaszoknak, nagymamáknak és agglegényeknek.
Találkozzunk!

*

Képzeljenek el egy óriási méretű lakást, hat, nyolc vagy tán több szoba is van benne, külön bejáratúak, szélesek, a falakat festmények, szőnyegek díszítik, egyszerű és nemes ízléssel. Különleges alkalmak esetén az összes szoba egybenyitható.
Nem, nem szegődtem ingatlanügynöknek, bár erre a lakásra bárkit sikerrel rábeszélnék. Ez a hatalmas lakás a körbejárható szobáival egy régi élményem.
Egy karácsony emléke él bennem, amikor szól az élőzene, énekelnek az emberek, rokonok, barátok, mind, aki fontos és kedves, elindul szökellve a nagymama, utánaered a többi idős asszony, egymás kezét fogják, énekelnek, tekergőznek, már mögöttük férfiak és gyerekek, van, akinek apró lépteit kell a haladó-kígyózó sorhoz igazítania, van, aki begyorsítja máskor fájós, lassú lábait, hogy le ne maradjon, hogy ott legyen, benne legyen. Mert köztük lenni jó, közösség ők, egymás kezét fogva-szorítva, ahogyan énekelnek, hamisan és hangosan, tudják a dalok szövegét és járják a szobákat körbe-körbe, már negyvenen is. Karácsony van, vacsora utáni ünneplés (vagy még előtte?), fogják egymás kezét barátok és barátnők, kollégák és szomszédok, egymásra féltékenyek és egymásnak kiszolgáltatottak, szerelmes tekintetűek és boldogtalanok, akik most együtt élnek, együtt ünneplik a karácsonyt.
Látom, bennem él az élmény, mintha ott futnék magam is utánuk. Pedig a dalaikat nem ismerem, a nyelvet nem beszélem. Mégis személyes az élmény, amit Ingmar Bergman svéd filmrendezőtől kaptam. A jelenet a Fanny és Alexander című zseniális alkotásából való.
Valahányszor a karácsonyra gondolok, ez a képsor jut eszembe. Ünneplő, önfeledt színészek, akik színészeket játszanak, család és társulat egyben, őszinték a bánataikkal együtt. Naivan azt kérdezem: miért nem ilyenek a karácsonyok mindig és mindenhol? Emlékszem fájdalmas jelenetekre is, háborús karácsonyokra, magyar ünnepekre és a személytelen amerikai karácsonyokra, filmek százaiból. A mi szegényes, szerényes, kedves ügyetlenkedésünk sokkal közelebb áll a szívemhez, mint a profi módon szervezett amerikai családi ünnepek, ahol reggel ki-ki megtalálja a saját Télapó-zoknijába rejtett ajándékát, egyedül bontja ki, egyedül nézegeti. Nálunk Magyarországon kíváncsiak vagyunk az arcára, nézzük, mit szól hozzá, jó-e neki, úgy örül-e, mint az ajándékozó, mindenki együtt bontogat.
Kis és nagy lakásban élőknek: boldog karácsonyt!