Hold ragyog

Akadt presszó, ahol a pultos kisasszony mindig megkérdezte, mikor jön legközelebb, Gödöllő egyik híres szépasszonya talán a családját is otthagyta volna érte, miközben az illető a kocsmai zárórakor számolatlan szórta földre a pénzt. Fizetett. "Járt nekik" - mondta később, s emlékeztetett minket az árvízi hős, Wesselényi Miklós pesti éjszakáira is: a zsibói bölény sok pert is megjárt kilengései számos kocsmárosnak hoztak jó pénzt.
Barátom - ahogy ma mondanák - tehetős polgári környezetből érkezett. Volt egy furcsa szokása: ha átmentünk egy aluljárón, mindig adott egy százast (vigyázzunk: a nyolcvanas évek közepén vagyunk, más az a százas, mint a mai!) az elnyűtt hegedűt vagy elkopott harmonikát nyekergető zenész koldusnak.
Két és fél hónapja jött a hír, hogy meghalt. Infarktust kapott. A szomorú történet itt akár véget is érhetne, ha a gyászjelentést hozó munkatársa nem mesélt volna mást is. Arról például, hogy ez a már-már Rejtő-könyvbe illő, kedves fiú micsoda könyörtelen és engesztelhetetlen főnökké vált egy nagy hírű nemzetközi vállalatnál. Miként rendelt vissza egy apró csomagolási probléma miatt hatvan családanyát húsvét hétfőjén, hogyan "igazította el" a dobozolásban hibát ejtő háromunokás nagypapát az üzem folyosóján.
Az emberben ilyenkor persze felhorgad a szenvedély, hogy ez micsoda kegyetlenség. De komoran lehajtva fejünket el kell ismernünk, egykori barátunknál mi sem vagyunk jobbak. Ha húsz évvel ezelőtti jómagam szembesétálna velem az utcán, és jó mélyen belém látna, talán meg sem ismerne.
Igaz, nem lettem multi cégnél főtisztviselő, de magam is állandó számolásban vagyok: erre most jut, arra nem. Minősítek másokat, ítéleteimet pontosnak és megfellebbezhetetlennek hiszem.
Társaságban csendben hallgatom a véleményeket a "politikusokról", hogy gazemberek, pedig személyesen legalább ötvenet ismerek, és tudom, hogy egyik sem az. De nem szólok. Az "arabokról" beszélek itt a viszonylag békés Közép-Európában, ha az iraki események szóba kerülnek, és eszembe sem jut, hogy ott emberek sorsa - mit sorsa: élete! - a tét. A magyar vagy amerikai katonáé, a falusi pásztoré - mindegy.
Egykori egyetemista önmagam a "háború" szó említésekor történelemkönyvek pergő lapjait látta, talán néhány filmkockát az ilyen vagy olyan hősökről, netán térképvázlatok rajzolatát, hogy ezután vagy azután ilyen lett a világ. A kézzelfogható és több százezer áldozatot hozó háború azóta innen alig néhány száz kilométerre dúlt a balkáninak is nevezett déli határainkon; aztán egyenruhába öltözött fiataljaink a távoli Irakban láttak el szolgálatot kétes értékű küldetésben. Mi ezt mind tudomásul vettük. Ezek a hírek életünk részévé váltak. Ugyan mit tudunk kezdeni velük?
Sokat nem. Az igazán riasztó az, hogy már meg sem ráznak bennünket. Ölnek Falludzsában? Tömegsírokat talál a műhold Szerbiában? Mi közünk hozzá? Hogyan is írta József Attila? "Belenehezültem a sárba."
Megváltoztunk. Érzéketlenebbek lettünk. Kevésbé figyelünk arra, mi történik körülöttünk. Számoljuk a pénzt a nagy karácsonyi lökdösődésben, forintra mérjük a szeretetet. Talán meg kellene állnunk, akár csak néhány percre is. Elmélázni, hol van az elfeledett rokon, az elveszett barát? Elgondolkodni: ha élne, adna-e pénzt most az aluljáróban kuporgó zenésznek? Belegondolni, milyen is lehet, ha egy faluba negyven fegyveres megy be "rendet csinálni"? Vagy ha egyszerűen leesik egy célzott bomba az otthonunk udvarára?
Választ persze mindezekre nem lehet adni. Az ember ilyenkor mindig kicsit félrefordítja a fejét, s úgy tesz, mintha ez egy másik világ lenne: amelyikben én élek, az nyugodt, békés, kiegyensúlyozott és derűs univerzum. Hiszen látod: vettem csillagszórót, a gyereknek kisautót meg gesztenyés szaloncukrot is. Megtettük a kötelességünket, vásároltunk. Ünnep jön. Kicsiben kellene kezdeni.
A múlt héten az egyik metróaluljárón mentem át. Rossz napom volt, sok kellemetlenség ért, barátomnak hitt egykori kollégám epés mondatait kellett végighallgatnom. Az egyik lejáró mellett öregember olcsó szintetizátoron játszott valami kezdetleges lagzis nótát. Zsebembe nyúltam, egy százas akadt a kezembe. "Hold ragyog a Dunán - ez a szám megvan?" - kérdeztem. "Meg, főnök" - mondta a torzonborz zenész, és ujjait a billentyűkre tette. Talán ha két percig szólt a dallam - de megérte.
Mindent megidézett. Egykori barátomat is.