Tarnabod ismét befogad

- Gettó lesz itt, meglásd! Még azt a kevés kenyeret is elveszik előlünk, ami most jut az idevalósiaknak - dohog a borostás férfi a Tarnabod felé zötykölődő buszon.
Az előtte ülő bajszos ismerőse derűlátóbban szemléli a helyzetet:
- Ki mondta neked, hogy részeg csöveseket hoznak ide az aluljáróból? Gondolkozz már! Minket, zsadányiakat is befogadtak annak idején. Így lesz jobb a falunak, hidd csak el - győzködi a másik.
Gazsóék portájának udvarán már ott áll az a kisbusz, amely a programban részt vevőket és a helybelieket szállítja majd dolgozni. A tömegközlekedés ugyanis olyan gyér errefelé, hogy azzal lehetetlen odaérni a műszak elejére. Csak öt-hat igazán elszánt bodi tarthatta meg a munkahelyét, ők télben, fagyban is naponta bebicikliznek Boconádra, majd ott átszállnak a gyöngyösi buszra. Az új jármű oldalán ott a felirat: "Tarnabod befogadó falu."
- Eddig is beengedtünk mindenkit, ilyen barátságos az itteni nép - támasztja a kerítést Gazsó György. Ő lesz majd az új busz sofőrje. Amúgy állatokat tart, s a földből próbál megélni, amely zsíros és fekete errefelé. Valamikor ez volt a dél-hevesi környék leggazdagabb parasztfaluja. S persze a legtisztább: még az utca közepét is felsöpörték, miután este elkolompolt a gulya száz tehene.
{p}
Az 1974-es árvízkor, amikor a tarnazsadányi cigánytelepet elöntötte a víz, egyedül Tarnabod bólintott rá, hogy odaköltözhetnek a romák. A szóbeszéd szerint az akkori faluvezetők több hasznot húztak e dologból, mint maga a település. Hetven család érkezett, s mára a kisebbség lassan többségbe kerül a nyolcszázötven lelkes községben. A bodiak most egy újabb befogadásban bizakodnak.
- Ez a program éppen ide való! Meggyőződésem, hogy történelmet írunk - lelkesedik a polgármester, Pető Zoltán, akit néhány hónapja kerestek meg a szociális program megálmodói. Az történt ugyanis, hogy a szakemberek követték a hajléktalanok mozgását, s az egyik család nyomában jutottak el a fővárosból Tarnabodra. Megkeresték a polgármestert, s gyorsan megegyeztek. A hajléktalanokat felkaroló tárca és a Máltai Szeretetszolgálat közös programja - idén harmincmillió forintot költenek rá - munkahelyeket és fejlődést ígér, s a hevesi faluban ezt jó szívvel elfogadják. Maguktól úgysem tudnának kimászni a kátyúból, így meg a régi téesziroda helyén műanyag-újrahasznosító üzemet rendeznek be, ahol harmincan kapnak állást. Ráadásul megháromszorozhatják a közhasznú munkásaik számát.
Tarnabodon másfél millió forintért már takaros házat kapni. A komfortos otthonokat a program rendszerint olyan egyedülálló asszonyoktól vásárolja meg, akiket a gyerekeik magukhoz fogadnak. A fővárosi átmeneti szállások lakói azzal a feltétellel költözhetnek be a házakba, ha vállalják, hogy rendben tartják a portát, művelik a kertet. Mi történik, ha elhanyagolják a kötelességüket? Akkor mehetnek vissza Pestre.
- Onnan jöttünk mi is, a huszadik kerületből. Azaz inkább hoztak minket, hét hónapja. A pesti önkormányzat teherautóra tett bennünket, miután kipakoltak a bérlakásból. Igaz, túl sokan laktunk ott, meg jogcímünk sem volt - álldogál a bolt lépcsőjén egy kerek képű, középkorú férfi. Hamarosan sikerül kibogoznom a családi viszonyait is, kiderül: két nőtől összesen tizenhárom gyermeke született. Az asszonyai egyébként testvérek, s mindketten vele élnek. A népes família eredetileg Porcsalmáról származik. Egy félig lerombolt épületbe hurcolkodtak be, az ajtó és az ablak épp hogy csak ellenáll a szélnek. Jön hamarosan az egyik asszony is - ő a hites feleség, bizonygatja -, s méltatlankodik, nekik miért nem adnak házat a máltaiak. Elvégre elég rozoga fedél van a fejük fölött.
{p}
- Én is hadd nyilatkozzam! Hozott kamerát? - rohannak meg a kamasz fiúk az iskola udvarán. Cseppet sem zavarja őket, hogy rég becsengettek, a tanárnők - mert férfi egy sem maradt meg a tantestületben - egyenként terelik be őket az összevont osztályok padjaiba. A nebulók cipőtalpáról sárdarabok repülnek szét. Már nem is kínlódnak a váltócipővel, úgyis reménytelen, int az igazgatónő, Hegedűs Zsuzsanna. Egyszer a Vöröskereszttől kaptak ugyan váltókat, de az egész csoda három napig tartott, utána nyoma veszett az öszszes lábbelinek. Valamikor az ötvenes években húzhatták fel az iskola épületét, raktak bele vályogot és téglát is. Hogy szűkös, az nem titok, alig fér el benne a kilencvenöt diák.
Hova teszik majd az idetelepített hajléktalanok gyermekeit? Ezt egyelőre nem tudja az igazgatónő. A polgármester viszont elújságolja, hogy nyertek egy uniós pályázatot, így harmincmillió forintból felújíthatják az intézményt. Hogy egy ilyen régi ingatlanra nemigen érdemes ennyit rákölteni? S hogy attól a termek nem lesznek nagyobbak? Ez igaz lehet, de az unió csak meglevő épület korszerűsítésére adja a pénzt...
- Tartanak-e attól, hogy ez a mostani befogadás is rosszul sül el, akár a harminc évvel ezelőtti? - faggatom végül a falu első emberét.
- Semmiképp - hangzik a válasz. - Akkor, vagyis 1974-ben azért jártunk pórul, mert az akkori kormányprogram csak idetelepítette a romákat, aztán sorsára hagyta a települést.
- Most ilyesmi nem fordulhat elő? - kérdem, mire a polgármester széttárja a karját:
- A jósda Delphoiban van.

Elment az egyik ötletadó
- Mi, hajléktalanok is emberek vagyunk, és szeretnék beleszólni sorsunk alakításába. Sokszor a fejünk fölött vitatkoznak, ám nem kíváncsiak arra, hogy mi milyen segítségre vágyunk... - így fakadt ki az ősz derekán az egri utcán egy középkorú otthontalan férfi. Nagy hévvel magyarázta, hogy ezért alakította meg Hajlék néven sorstársainak érdekvédelmi szervezetét. Sőt segített kidolgozni azt a koncepciót, amely nem átmeneti szállókra, hanem vidéki házakba költöztetné a lakástalanokat. A hajléktalanok jó része ugyanis inkább tölti éjszakáját "csillaghotelben", mint a zsúfolt szállókon.
- Bihari Miklós vagyok, európai uniós állampolgár - így mutatkozott be akkor a Hajlék alapítója. Mikor e cikkek írója hírét vette, hogy megvalósul a tarnabodi program, keresni kezdte a férfit, gondolta, ez neki is sikerélmény. A telefonban női hang közölte: Bihari Miklós néhány hete meghalt. Épp az egyesület ügyeit intézve, a városházán esett össze. Azóta már egy égi hajlék lakója.