Felnőttmegőrző Taliándörögdön

Mert hogyan is szól a fáma? A Dörögddel szomszédos Kapolcsra Márta István kulturális mindenes majd két évtizede meghívta a barátait. Művész a művészeket. Bohóckodtak, vigadtak, jópofáskodtak, ahogy azt már az ilyen komédiások szokták.
A falu meg élvezte. Kérdezték is a következő évben: az idén talán már nem is jönnek? Hát jó, ha enynyire akarják… Mire a vigántpetendiek kérdezték: hát mi kimaradunk? Nem hagyták ki őket. Híre kerekedett az országban a kapolcsi völgynapoknak. Több sem kellett erre a féltékeny taliándörögdieknek. Nekünk meg coki? Azt már nem engedjük. Nem is engedték – mint ahogy a következő években Öcs, Pula, Monostorapáti sem. A völgynapokat azóta is tartják.
Mondom, hogy a féltékenység viszi előre a világot.
Így esik Taliándörögdön, ebben a csöppnyi Balaton-felvidéki faluban, hogy minden év közepén megfordul benne úgy százötvenezer vendég. Nem bánják a sokaságot, várnak a völgynapokra időst és fiatalt, aszszonyt és férfit, nagyot és kicsit.
Igen, várják a kicsiket is. Jöhettek ti is, gyerekek, nyugodtan, szól a buzdítás, nem kell tartanotok attól, hogy a szüleitek számára összeállított műsorokat kell végigunatkoznotok. Amíg ti jól érzitek magatokat, mondjuk, a sportpályán, a dörögdi völgymunkások vállalják a felnőttmegőrzést…
Tavaly például egy csinos ifjú hölgy, bizonyos Németh Ramóna feladata volt a felnőttek lefoglalása. Ramóna tizenöt éves, s már le is tette polgármesteri hivatalát. Mert Taliándörögdön ilyen is van: minden gyermeknap alkalmával a felsősök megválasztják maguk közül az ifjúsági polgármestert.
Szegődjünk hát Ramóna nyomába, s hallgassuk csengő szavát!
A klastromhoz tartunk a sportpályától, a falu egyik szélétől a másikra.
Ha mindjárt az utunk elején egy pillantást vetünk jobbra, a távolban hatalmas tányérokat fedezhetünk fel. A műholdjeleket veszik s továbbítják a földi állomásokra. Igen, ez az, amivel a falu már a völgynapok előtti időkben is nevet szerzett magának. Tavaly még a csigavonat közlekedett hozzá, úgy szemlélhették meg a kíváncsiak, az idén azonban már elzárják a kíváncsi szemek elől. A helybeliek persze tudni vélik az okát is: az egészet eladták a NATO-nak, merthogy része lesz annak a rakétaelhárító rendszernek, amiért az oroszok már most is annyira lelkesednek… Szép kilátások…
Utunk Ramónával a katolikus templom mellett vezet. Oldalán, ahogy az már lenni szokott, egy fakereszt. Nevezetes története van ennek is. Néhány évvel ezelőtt pár ifjú völgyvendég – némileg illuminált állapotban – se szó, se beszéd, fogta a jó hetvenéves keresztet, levette a falról, felaprította és eltüzelte. Sanyi pap – ahogy Illés Sándor plébánost a környező falvakban nevezik – persze nagyon elszomorodott, ám nem dúlt-fúlt, nem szaladt feljelentést tenni, hanem a következő évben kitett szépen a templom falához két szál gerendát, mellé egy fejszét. Aki akarta, faraghatta. Mire véget ért a fesztivál, a kereszt ismét ott lógott a templom falán.
S most lépjünk be a plébániára! Benn éppen nagy a sürgés-forgás: vagy húsz szombathelyi fiatal pakolászik, hordják ki a ménkű sok holmit, csinosítják az épületet. De nem ám Sanyi pap kényelméért – ő a közeli Monostorapátiból látja el öt falu szolgálatát –, sokkal inkább a völgyvendégek kedvéért! A plébániát ma már Ősök Házának nevezik, ide hordták össze a taliándörögdiek egykori emlékeiket, itt szokása tárlatvezetést tartani a filmes Szőke Andrásnak, aki már hosszú évek óta helyi polgár.
A legpikánsabb kétségtelenül a plébánia szocialista szobája. Van itt minden, amivel az átkosban boldogították a szocialista embertípust, kezdve Sümegi Imre segédvájár sztahanovista emléklapjától, folytatva egy ötvenkilós (!), Vörös Szikra nevezetű magnetofonon át egészen a munkásőrtablókig. Rá is csodálkozott néhány éve az egyik ifjú:
– Jé, a papi munkásőr volt?
De ne tartsuk tovább fel a szorgoskodó ifjakat, tartsunk tovább Ramónával a faluházba, amelynek felső emeletén, az egyik eldugott szobában egy férfit találunk a számítógép fölé görnyedve, bizonyos Hoffner Tibort. Nyolc évig vezette a falut, ám tavaly azt mondta magában: kiégtem, elég volt! Magával ugyan megegyezett szépen, hogy ezt ő befejezi, s valami máshoz kezd, ám a falubeliek csak hordták neki a jelöléshez szükséges cédulákat. Tibor pedig elbizonytalanodott, s amikor a leadás közeledett, beült az autójába, elhajtott, és csak akkor jött vissza, amikor már kifutott a határidőből. Nehogy mégis elcsábuljon… Hiába azonban, sokáig nem bújhatott el önmaga elől. Néhány hónap múlva már a Völgy-Köz-Pont irodavezetője. Pályázik, szervez, lót-fut, mostanában éppen a völgynapokat szervezi. Mint egy polgármester.
Szűk utca vezet a klastromhoz, a színielőadások helyéhez. Képzelhetjük, mekkora lehet a tumultus, amikor az elkényelmesedett városi völgyvendégek egészen a színpadhoz szeretnének férkőzni az autójukkal. Ahelyett hogy az ifjú forgalomirányító völgymunkásokra hallgatnának, hogy ne járjanak úgy, mint néhány éve az egyik autóstársuk, aki addig okoskodott, mígnem egy ijedt ló a motorháztetőjén kötött ki.
Köszönjük meg Ramóna falutárlatát, foglaljunk helyett a XIII. századi klastromnál kialakított színpad előtt, s élvezzük az előadást! A gyerekek miatt pedig igazán nem kell izgulnunk, jól érzik magukat nélkülünk is. Az is lehet, hogy mire viszszaérünk a sportpályára, palacsintával várnak bennünket.