Becses Becs

Két ősrégi becsi cimborával bóklászunk a Tisza partján. Varga József, a határőrség kölcsei kirendeltségének gondnoka meglehetősen szkeptikus, megrögzött horgász lévén ő többe nézi a tiszai halat a tiszai aranynál. A szomszédja, az egykori szeszfőzdés Dicső Árpád azonban mély meggyőződéssel állítja, a becsi porond ma is tele van kinccsel, csak megfelelő eszközök – és persze a kellő engedélyek – híján nehéz hozzáférkőzni.
Porondon persze semmiképpen sem cirkuszi porondot kell érteni. Porondnak itt a Tisza sóderes partját mondják. Lejjebb, ahol már-már homok finomságú a sóder, palaj, annál is lejjebb pedig lapály lesz a neve. Becsen három nagy porondban is válogathatunk. A legfelső tele van kirándulókkal, az alsón sóderbányász gépek morognak, köztük viszont egy kétkilométeres szakasz tökéletesen üres. A robajló vízben halak rabolnak, a víz hozta fákon jégmadarak üldögélnek, a kövek között pedig barázdabillegetők keresgélnek.
Mi is azt tesszük. Fehéren világító, mélyen barázdált köveket keresgélünk, mert Árpi szerint azok barázdáiban bújnak meg az aranyszemcsék. Az aranyat ugyanis nem úgy kell elképzelni, hogy öklömnyi darabokban hever a földön. A fél és egy milliméter közötti szemcséknek is örülhet az ember. Ha egyáltalán képes kihalászni őket a vízből vagy a kövek közül.
Nekünk az istennek sem akar sikerülni.
Pedig már a sellők után, a porondugrók mögött – más néven a zátonyok alján – kapirgálunk. Csak pár fehér, mélyen barázdált kő meg néhány fekete és barna opál a zsákmány. Igaz, puszta kézzel reménytelen az aranyvadászat. Ahhoz lapát, vályú és minimum durva vászon kell, de még az sem mindegy, hogy a lapát milyen. Csak a feketére égetett falapát a megfelelő, az aranyszemcse azon tapad meg, azon lesz látható igazán. Nekünk pedig se fa-, se vaslapátunk nincsen. Csak egy-egy kopott kalap, azon is átsüt az augusztusi nap.
A Tiszán Nagybocskó, Técső és Visk táján a XIX. század derekán mostak aranyat utoljára, Becsen a legöregebbek se emlékeznek ilyesmire. Orosz László azonban, aki sokáig a falu alpolgármestere volt, érdekes történettel állt elő hazafelé tartva a Tiszáról. A legutóbbi rendszerváltás táján, 1990 körül megjelent egy idegen a polgármesteri hivatalban, és elővette a cégbírósági bejegyzését. Hogy neki engedélye van aranymosásra. Hát akkor mosson, bólintottak a becsiek, és várták a fejleményeket. De azok elmaradtak. Nagy áradások voltak akkor a Tiszán, víz borította egész évben a porondokat. Nem tudni, hogy ez vagy valami más vadította-e el az idegent, mindenesetre eltűnt, azóta sem jelentkezett.
Mint ahogy eltűnt Becsről az a hatalmas, feketére vénült famonstrum is, amit vagy húsz éve talált Árpi barátunk, félig a vízben, félig a parton, a porondba mélyen beágyazódva. Traktorral húzatták ki nagy nehezen, maguk is elámultak a méretein. Egy óriási, két méter vastag, húsz méter hosszú fatörzs, középen vályúszerűen kivájva. Aranymosó teknő, az volt nyilvánvalóan, még ha a nagyokos nyíregyházi muzeológusok, akik elvitték magukkal, kötötték is az ebet a karóhoz, hogy sószállító csónak.
Erről azonban már bent a faluban, Árpi barátunk tegnap esti, méhész cimboráinak főzött halászlevét kanalazgatva diskurálunk. Jó erős pontyhallé, az ország más pontjain csillagos ötöst érdemelne. De Tisza-becsen pontyhallé?!
– Hát mit csináljak, ha nincs galóca… – mondja Árpi egy régi, húsz évvel ezelőtti esetre utalva.
Március eleje volt, Árpád napja körül, mikor üzent, hogy menjünk azonnal. „Apám a tesziveszivel fogott egyet!” Ami a mi beszédünkben azt jelentette, hogy az öreg Dicső emelőhálóval nemcsak hogy nagy, de valami különleges halat fogott. Az is volt. Egy tizenkét kilós dunai galóca! Védett hal, a Kárpát-medencében jószerével már csak a Felső-Tiszában él, de Becsnél, Szatmárcsekénél ott sem megy lejjebb a folyón.
Árpi teraszáról Varga Jóska kertjére látni, a halászlé kanalazása közben a szebbnél szebb diófáit nézegetjük. Van egy, amelyik százévesnél is öregebb talán, s öntve van dióval. A környéken lefagyott az összes, ez viszont rogyásig megpakolva. De van vagy harminc méter magas – ezt hogy fogja leszedni? Kacagnak. Három bolond ember van, mondják: aki a havat elsepri, az alvót felkelti s a diót leveri. Mert a hó elolvad, az alvó felébred, a dió meg lehullik – magától.
Pompás fa, de ne higgyük, hogy ez Becs legbecsesebb fája. Az egy vén fekete nyár, bent van az ártérben, Horváth Andor a gazdája. Andor bátyánk maholnap nyolcvanesztendős, de, túl egy nagy szívműtéten, ma is olyan, mint egy kis tűzgolyó. Igaz, most bent hever a hátsó szoba hűvösében, és csak akkor kel fel, ha elintézzük, hogy Ilonka, az asszonya megismételje a déli két decit. Früstök előtt fél deci pálinka, ebéd előtt két deci bor, vacsorakor hat szem gyógyszer – ez a napi fejadag. Most persze megfejeljük, és tréfálkozunk egész úton, de mikor meglátjuk a fát, elhallgatunk. Még csak becsülni se tudjuk a hatalmas fekete nyár korát. Lenyűgözve bámulunk a koronájára, ahonnan valami láthatatlan sebekből vízcseppek záporoznak alá, s csak múlóan halljuk Andor bátyánk hangját. „Vagy ötven éve Botos Berti, Kardos Feri meg Pál Gerzson hozzáfogott, hogy kivágják, de fél nap után feladták. Én meg nem bántom, mert nem én ültettem.”
Nem kéne vajon a magyar erdőkerülők egyikét-másikát elvinni egy becsi tanulmányútra?

Ujvári Sándor felvételei