Cserke vezér, ezt megtaláltad!

Cserkeszőlőt alig egy emberöltő óta tisztelhetjük önálló településként, 1952 újév reggelén lett a maga gazdája. Addig Tiszakürt szőlőskertjeként ismerték a Tiszazugban. A jó sorsa azért korábban megpecsételődött: névadója, Cserke vezér, aki felderítő parancsnokként ezer évvel ezelőtt itt szúrta a homokba a lándzsáját, jól döntött. A homok szőlőt termett, majd 1938-ban, egy magyar–amerikai olajkutató társaság fúrója nyomán 2300 méterről 93 fokos termálvíz tört fel. E kettő együtt földi paradicsommá tette a 2300 lelkes községet. Ehhez persze alkotni tudó emberek kellettek, no és olyan kor, amelyben szárnyalhattak a nagyra törő álmok.
Hogy mitől paradicsomi a falu? Hát például a kora őszi napfényben nem sok település főterén grasszálhat fürdőköpenyben, strandpapucsban a nagyérdemű. Itt megteheti. Aztán a jólét: miközben síró-rívó önkormányzatokról hallunk, amelyek a hiteleiket számolják nekikeseredve, Szokolai Lajos polgármesternek aligha okozna gondot pár százmillió félretett forintot kivenni a bankból. Azt mondják róla, ő az az ember, akinek minden arannyá válik a kezében.
Azért ezt a szép, kövér sikertörténetet érdemes körbejárni egy kicsit, mert nem minden tanulság nélkül való. Torkos György, a fürdő igazgatója segít mederben tartani a múlt történéseit. Tehát: feltört a még tojásfőzésre is alkalmas forró víz, amit a helyi gazdák ide-oda terelgettek, hogy megóvják a szőlőtőkéiket. Aztán egyre gyakrabban mesélték otthon a férjek: „Anyjuk, mintha nem fájna úgy a bokám, amióta a vízben tapicskolok!” Ettől kezdve mind többen ástak maguknak egy jó lavórnyi gödröt, teleengedték meleg vízzel, amibe aztán, a gatyaszárat feltűrve, beleültek – immár gyógyászati célzattal. A kutat a háború alatt lezárták, és csak 1949-ben nyitották meg újra. A fürdő híre idővel a megyei tanácsig is eljutott, és az elvtársak – tegyük hozzá, igen bölcsen – két medencét építettek. A megnyitás napján, 1955. május 1-jén ingyen lubickolhatott a nép. Másodikán már fizetni kellett… Az idők során sok gazdája volt a fürdőnek, amely rendre veszteséges volt, csak néhány éve hoz hasznot, no meg hírnevet.
A vízből mintha ennyi elég is lenne, ideje a bor után néznünk. Mihelyt kiejtem a számon az ital nevét, azonnal rávágják: a Szombati Zoli. Megbeszéljük a találkozót, meg is érkezik a borász a szolnoki kórházból. Az ötvenes, életerősnek látszó férfi igazi kun fajta. A beszélgetésünk alatt rájövök, miért kellett a szívében ereket cserélni: aki ilyen fordulatszámon pörög, annak könnyen megkopik a „motor” ott belül…
– Hát, akkor hogy állunk a cserkei borral? – rontok ajtóstul a pincébe.
– Az az uniós intézkedés, amelyik fizet a kivágott szőlőkért hektáronként másfél millió forintot, éppen most csavarja ki a kalácsot a kezünkből – indulatoskodik a szőlősgazda. – Valamikor 330-an voltak a környéken, akik bor előállításával foglakoztak. Most húszan sem vagyunk. A téeszidőkben ezer hektár fölött volt az új telepítésű szőlő, most ötszáz hektár erdőt ültettek azok, akik hátat fordítottak a borászkodásnak. Én nem szeretek arra menni, amerre a többiek mennek. Megtartottam a tőkéket, hiszen volt olyan év, amikor egy hektáron 27,6 tonna szőlő termett. Ha csak húsz tonnát veszek, és beszorzom hetvenforintos kilónkénti árral, egy év alatt megjön az uniós másfél millió. Meg aztán nekem sem a feleségem, sem a kis menyem nem fogja a hájas turistákat dögönyözni a fürdőben!
– Na látja, erre mondják a történelmi borvidékeken, hogy a mennyiségi termelés teszi tönkre a magyar bor hírnevét. Villányban minden második fürtöt leszednek zölden, hogy ami beérik, az viszont kiváló minőségű legyen…
– Ugyan már, kérem! Ne dugjuk a homokba a fejünket: az ország a mi alföldi borainkat issza. Nem is tagadom, hogy én a gumicsizmásoknak készítek szőlőből bort, százötven forint plusz áfáért literjét. Ezt issza a pesti kocsmákban is mindenki.
Kilátogatunk a Bogaras-dűlőbe, megnézzük a pincét (tiszta, rendes), megkóstoljuk a bort (korrekt alföldi minőség). Már van is egy utód a családban, aki a boros szakmát viszi majd tovább.
Amikor azt mondta a fürdő igazgatója, Torkos György, hogy addig nem nyugszanak, míg a cserkeszőlői fürdő nem lesz a leghíresebb gyógyhely az országban, csak mosolyogtam. Aztán megnéztem a Cserkeforrás lakópark tervét, és elkomolyodtam. A nyolcmilliárdos beruházás négyhektáros területen épül fel, minden lakásban lesz termálvíz, ami fűt is, hűt is, jóval olcsóbban, mint más energiahordozó. A kilencven lakáshoz társul egy ötcsillagos szálloda és minden flanc, amit a jó pénzű turista vagy a gyógyulni vágyó óhajt. Egy Ybl-díjas építész már készíti maga elé a rajzpapírt… Hogy milyen terveik vannak még? Természetesen városi rangra vágynak, hiszen nem ez lenne 2300 lakosával a legkisebb a városaink sorában. Arról nem is beszélve, hogy a fürdő révén hamarosan megkerülhetetlen régiós központtá válik.
Az írás elején valami tanulságfélét emlegettem: eszembe jut, hány és hány település van az országban, ahol kelletlenül kerülgetik a határban feltörő hévizet. Esetleg éppen most szabadulnak a természettől ajándékba kapott gyógyfürdőtől. És akkor itt, egy volt tanyaközpontban egy maroknyi nyakas kun…
No de a többit majd az élet írja!

Bohanek Miklós felvételei