Nagyon fáj...

Legfájóbb ünnepünk

A téren, az utcákon, a barikádok mögött vagy velük szemben. Akkor, mondhatni, természetes volt. Bő öt évtizeddel később viszont az ünneplés hasonlóra kényszerít a maga leegyszerűsítő módján, bár egységes egészként kellene megítélnünk’56-ot. A forradalmat mindenki másként élte át – vagy másként ítéli meg.

Lovag vitéz Mohácsi László nemzetőr dandártábornokot van szerencsém bemutatni, aki az ’56-os forradalom hiteles cigány hőse, a Széna téri felkelők egyik vezetője – mondja a Magyar Nemzetőrség főparancsnoka, Dömötör Zoltán a Kerepesi úti irodájukban.
– Igaz, hogy tizennégy évet ült? – kérdem a roma hőst.
– Csak tizenhárom év nyolc hónapot. És nem ültem, hanem üdültem – mosolyodik el Mohácsi László. – A cellatársam egy ’56-os katolikus pap volt, ha ő nincs, meghaltam volna a börtönben.
– Hogyhogy?
– Lelki támaszt nyújtott, meg kaját is adott. Mert én igen ramaty állapotban kerültem be, súlyosan megsebesültem, a kórházban fogtak el. Még most is van szilánk a fejemben – meséli vontatottan.
– Azt hallottam magáról, hogy a csapatával szétvert egy szovjet tankoszlopot a Margit-híd budai hídfőjénél, három harckocsit pedig elfogott.
– Való igaz, kidugták a fehér zászlót, látták, hogy nincs menekvés.
– Hány harcosa volt?
– Százötven.
– Elfogadták, hogy cigány ember vezeti őket?
– Senkit sem érdekelt, hogy köztünk ki a cigány, ki a magyar, ki a zsidó. Különben volt a csapatomban egy zsidó nő, tiszteltük a bátorságáért. Igaz, egyszer a Moszkva téren ő is megijedt. Olyan veszett nagy golyózáporba kerültünk, hogy félelmében be akart bújni egy betonlyukba, közben azt kiabálta: „Laci, Laci, agyonlőnek bennünket!” Én meg visszaordítottam neki: „Gyer’ ide hozzám, az anyád istenit, majd kifüstöljük őket!”
– Csak nem Vadmacskáról beszél? – kérdem.
– Dehogynem – válaszol meglepetten a dandártábornok. – Tán ismeri?
– Jó pár éve készítettem vele egy interjút. Akkor elmesélte, miért nevezték el a Széna téri srácok Vadmacskának.
Mohácsi László figyelmesen hallgatja, amit mondok:
– Nagy sebességgel behajtott egy mentőautó a Moszkva térre. Értelemszerűen nem lőttek rá a felkelők. De Vadmacska kiszúrta, hogy a kocsiban ülők fehér köpenye alatt egyenruha van. Habozás nélkül rájuk fordította a géppuskát, és tüzelt. A mentő felborult, kiderült, hogy ávósok ültek benne, véres gézbe csavart fegyvereket szállítottak. Na, ekkor mondták először a Széna téri srácok ennek a nem mindennapi nőnek, hogy „neked olyan éles a szemed, mint a vadmacskának”.
– Ő most Amerikában él? – érdeklődik az egykori harcostársa után beszélgetőpartnerem.
– Nem, hanem Izraelben nyugdíjas. Ott úgy hívják: Tova Mayer.
Laci bácsi szabályosan felélénkül attól, hogy hírt kapott Vadmacskáról, beszélgetne is még róla, de én inkább a saját sorsáról faggatom, például arról, hogyan került a forradalmárok közé.
– A Mártírok útja 64. szám alatt laktunk. Október 23-án eljött hozzánk Szabó Jani bácsi, a Széna tér főparancsnoka, és azt mondta: „Laci, állj be közénk!” Különben is mentem volna, de így jobban esett, hogy hívtak.
– Ekkor találkoztak először?
– Nem. A Népstadion építésénél együtt dolgoztunk. Tudtam, hogy becsületes ember. A forradalom alatt szigorúan az ő parancsa szerint jártam el. Egyszer felmentünk a lakására, és belőttek utánunk. Jani bácsi lánya a félelemtől akkor hibázott meg.
A roma hős kirakja elém az igazolványait: nemzetközi hadirokkant, a Szent György Lovagrend tagja és vitéz.
– Hogyhogy ilyen harcos természetű?
– Apám is az volt. Az I. világháborús érdemeiért Horthy Miklós vitézzé avatta. A címet én örököltem volna tőle, de saját jogon is vitéz lettem. Különben ’46-ig a Hajdú-Bihar megyei Komádiban éltünk, apám vajda volt. Azt tanultam tőle: a magyar hazáért a vérünket is ontani kell. Hat gyerekem van, és én őket is ilyen szellemben próbáltam nevelni.
– Ők a börtönévek után születtek?
– Dehogyis. A forradalom előtt. Hetvenöt esztendős vagyok, de nekem már tizennégy évesen megvolt az első gyerekem. Nem adódott ebből semmi gond a cigányok közt, mert apám, mint vajda, mindent elrendezett. A feleségemék földkunyhóban laktak, vettünk nekik egy házat a faluban, így mindenki boldog volt.
– Az egész életét tekintve, hogyan látja a boldogság kérdését?
– Büszke vagyok és boldog az ’56-os szerepem miatt, hogy olyan vértanúkkal harcolhattam vállvetve, mint Szabó bácsi, Ekrem Kemál és Mansfeld Peti.

Legenda keveredik valósággal

„Nem lövetek azokra az emberekre, akiknek a gyerekei a mi gyerekeinkkel együtt játszanak” – ezzel tagadta meg a tűzparancsot a jászberényi szovjet laktanya parancsnoka. Korábban jó viszonyt ápolt a helyiekkel, november 4-én nem volt hajlandó alakulatát a város ellen vezényelni. És a parancsnoknak ez lett a veszte, a Bajáról (Kecskemétről?) helikopterrel érkező rögtönítélő bíróság még aznap délután kivégezte két társával együtt, amiért nem foglalták el a várost. A laktanya udvarán földelték el őket. Az újonnan kivezényelt szovjet csapatok ezután kíméletlen pusztítást végeztek.

Legenda vagy valóság? A kérdésre nincs egyértelmű válasz. Jászberényben évtizedek óta hisznek abban, hogy a laktanyaparancsokot és két társát főbe lőtték, egyes szemtanúk a sortűz eldördülését is hallották, mások pedig úgy tudják, hogy a felelősségre vont három tisztet egy tank elé dobták. Érdeklődtünk a település egykori könyvtárvezetőjénél, Járomi Józsefnél, aki átélte a jászberényi forradalmi eseményeket, tetteiért börtönbe is került, majd könyvet írt az emlékeiből. Mint mondta, mindmáig nem sikerült kideríteni a valószínűleg grúz származású parancsnok nevét. Annyit tudni, hogy Jászberényben 1949 és 1957 között állomásozott szovjet páncélos alakulat, de nevekre senki nem emlékszik. Még Erdész Sándor hajdani múzeumigazgató sem, aki ugyancsak aktív részese volt a helyi eseményeknek. A kivégzett parancsnok személyét név nélkül, csak beosztására hivatkozva említi az ENSZ különbizottságának jelentése is. Szőcs Géza könyvében viszont ez olvasható: „mai tudomásunk szerint a tűzparancs megtagadása miatt kivégzett egyik legmagasabb rangú szovjet tiszt Mahenkov őrnagy volt, a jászberényi laktanya parancsnoka”. Csakhogy ő a hadtápfőnök volt, 1957 után pedig Cegléden szolgált. Potemkin Károly, a helyi forradalmi tanács elnöke szerint a parancsnokot Terinyomiknak hívták.
Magunk is próbáltunk utánajárni a legendának. Jászberény helytörténetét legjobban Besenyi Vendel nyugdíjas agrármérnök ismeri, az 1956-os eseményekkel is részletesen foglalkozik. Szemtanúkkal való beszélgetései és kutatásai alapján ma úgy gondolja, hogy az eddig megismert tények közelebb állnak a valósághoz. Mindazonáltal néhány kérdésre ő maga sem tudja a választ. A jászberényi szovjet katonai temetőben, ahová bennünket is elkalauzolt, három 1956-os sír található, két húszéves, névvel ellátott közkatonáé, a harmadik pedig egy névtelen szovjet katonáé. Felvetődik a kérdés: miért volt 1956-ban valaki ismeretlen személy?
Felkerestük a hajdani laktanya épületét, ahol állítólag kivégezték és elföldelték a parancsnokot és társait. Az egykori temetőőr és a koporsós 1957-ben vagy 1958-ban exhumálta az udvaron lévő sírokat. Arra emlékeznek, hogy az egyik halott félig ülő, félig álló helyzetben volt elhantolva, rendfokozatát leszakították, nem lehetett azonosítani. A Fehértói temetőben lévő szovjet katonai temetőbe vitték, és egy 1944-ben meghalt, 19 éves katona sírjába temették. Ezt a név nélküli sírt mi is megtaláltuk, illetve a másik két ötvenhatos szovjet áldozat sírját is, akiknek neve olvasható a kőtáblán.
A Hadtörténeti Intézet Hadisírgondozó Irodája szintén kutatott az ügyben, de eredményt ők sem értek el. Riportunk során megtudtuk, hogy a moszkvai hadilevéltár parancsnoka állítólag belenézett a dokumentumokba, melyek tanúskodnak arról, hogy valóban agyonlőttek egy embert, de az katonaszökevény volt. A helytörténettel foglalkozók is szeretnének kutatni az orosz levéltárakban, de erre egyelőre nincs lehetőségük, mert az iratok javarésze még titkos.
Jászberényben már évekkel ezelőtt felvetődött, hogy emléktáblát állítanának a szovjet laktanya parancsnokának, esetleg utcát is elneveznének róla. De addig nem léphetnek ez ügyben, míg nem ismerik az illető nevét és néhány személyes adatát – holott nagy valószínűséggel az ő csontjai nyugszanak a helyi temetőben ismeretlenként. Ameddig nem derül fény a részletekre, tartja magát a legenda a jászok fővárosban.

Ne lőjetek fiainkra!

Gedai István, a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott főigazgatója azon az őszön az ELTE harmadéves hallgatója volt, aztán öt év börtönre ítélték, ebből másfelet ült. Így emlékezik a történtekre.

„A Bem téren találkozott a Budapesti Műszaki Egyetem és az ELTE felvonuló tömege. A szobor mögötti épület akkor laktanya volt. A rácsokon katonafejek tömege. Időnként skandáltuk: »Gyertek velünk, katonák!« Ők visszakiáltották, a rácsokra mutatva, hogy nem engedik őket.”
„A Margit-híd pesti hídfőjénél egy 8-10 főből álló katonacsoport volt. Ezt skandáltuk: »Nincsen ingünk, se gatyánk, Rákosi volt az apánk! «”
„A Rádióhoz tartva az Andrássy út végénél egy fiatalember kiabálta: »Akármi történik is, az a szó, hogy elvtárs, megmarad!« Elzavartuk, de volt, aki leköpte.”
„Jött néhány tank. Főleg asszonyokból álló csoport kiabált feléjük: »Ne lőjetek fiainkra!« A tank tornyában álló tiszt azt válaszolta: »Tudni fogjuk, kire lőjünk!«”

A bitófa árnyékában

Öt év börtönt kapott Somogyi Jenő elektroműszerész, a jászberényi forradalmi bizottság elnöke, aki a forradalom leverése után megtagadta, hogy a pufajkás karhatalom parancsnoka legyen.

A kőbányai Gyűjtőfogházból átkerült házimunkásnak a Kisfogházba, ahol a Nagy Imré-seket őrizték. A tüzérezred-parancsnok elevenen emlékszik arra, hogy milyen volt a siratószoba és az akasztóhelyiség, miután a kivégzések után, néhány társával együtt, neki kellett eltüntetni a „nyomokat”. A siratóban szalmazsákos fapriccs, lehajtható asztal, szék és kübli volt. A hajnali kivégzésre saját ruhájukban, posztópapucsban vitték az áldozatokat. Az ügyész felolvasta a vádiratot, elismételték az adatokat, az ítélet-végrehajtó pedig teljesítette feladatát. Az akasztófa a vasúti talpfához hasonlított, felül egy kis keréken mozgó vashorog volt. Az elítéltnek három lépcsőből álló emelvényre kellett állnia, háttal a bitófának. A hóhér a nyakára tette a kötelet, a segédek összekötözték a lábát. Aztán a segédhóhér elkiáltotta magát: „Happá”. Az utána következő látvány vérfagyasztó volt. Somogyi Jenő kilenc hónapos fogsága alatt százhúsz halálraítélt után takarított, ő mosta a bitófát. Idegei felmondták a szolgálatot – mai napig rémálmok gyötrik.

Embermentő népbíró

Gyűlölt és utált emberek voltak a népbírók 1956 után, ártatlan szabadságharcosok sokaságát juttatták börtönbe és bitófára, legtöbbször koholt vádak alapján. A bírói kar tagjai közül nem mindenki vállalta ezt a szerepet, akik pedig maradtak, azokra a magyar nép megvető pillantásokat vetett, sőt hazaárulónak tartották őket. Voltak azonban köztük olyanok, akik tudatosan jót cselekedtek népbíróként, bátor helytállás, önzetlen feladatvállalás jellemezte őket.
Közéjük sorolható Boros János, akinek módszerei, tárgyalásai, ítéletei azt sugallják, hogy tisztességes magyar volt. Ameddig csak tudta, elhúzta a tárgyalásokat, arra „játszott”, hogy a hatalom bosszúvágya is enyhül, ha időben távolabb kerülnek az októberi forradalomtól. A perekben esetenként száznál is több tanút beidézett, aminek semmi értelme nem volt, csak azt érte el vele, hogy elnyújtsa az ügyeket. Soha nem rendelt el pótnyomozást, mert nem akarta kitenni a vádlottakat a pufajkás nyomozók kínvallatásainak. A népbírói szokásoktól eltérő volt az is, hogy tárgyalásokon minden lehetőséget megadott a vádlottak padján ülőknek, szót válthattak jelen lévő hozzátartozóikkal, sőt megehették a nekik bevitt elemózsiát.

Merre jártál aznap este?

Éppen 1956. október 23-áról folyt a vita a társaságban – ha jól emlékszem, tavaly ilyenkor, az ötvenedik évfordulón – a Rádió ostromáról. Arról, hogy már a forradalom első napján, pontosabban: az estéjén megpróbálták a rádiót elfoglalni a felkelők, hogy egyszer és mindenkorra vége legyen a „hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon” – egyébként Örkény István által megfogalmazott – korszakának.
Mondja az egyik jelenlevő: „…és próbáltuk benyomni az ajtót, de azok a rohadt ávósok ellenálltak, akkor még nem tudtunk betörni, csak másnap reggel, fegyverrel”. Mire egy másik vendég felugrik: „Te voltál, te barom, hát én próbáltam tartani a kaput!”
Egyetlen ajtó, tán tíz centi vastag sem lehetett, amely immár örökké elválaszt két embert, két világot.
Mert hol voltál október 30-án? A Köztársaság téri pártháznál? Vagy inkább: a pártházban? Mert nagyon nem mindegy. Láthattad a pártház elfoglalását, akár úgy is, hogy ez volt életed utolsó pillanata, és láthattad azt is, ahogy a sebesültekért siető mentősökre is lőnek. Ha éppen ott voltál a Körúton, láthattad a kirakatot, amelybe a szent forradalomért gyűjtötték a forintokat, miközben néhány száz méterrel odébb, az Andrássy úti diplomataboltot percek alatt kirabolták a fosztogatók.
Igen, igaza van Göncz Árpádnak: ahány ember, annyi ’56…
És igaza van a történészeknek is, amikor azt mondják: amíg élnek az események szemtanúi és az egyenes ági leszármazottak, nincs és nem is lehet objektív történetírás. Mert mindenki mást látott, mindenki másra emlékszik. 1956 pedig – dacára a fél évszázadnak – még nagyon közel van. Itt él a szívünkben, és élnek a szereplők, és élnek a leszármazottak, lehetetlen feladat elfogadtatni egyetlen igazságot.
Mert az az ajtó ma is ott áll, s míg élünk, elválaszt bennünket.
S majd csak az utókor jegyzi meg – szikáran és bölcsen –, hogy amikor 24-én reggel jelentős véráldozattal a felkelők végre elfoglalták a rádiót, az adást már régen átkapcsolták a parlamentben kialakított szükségstúdióba…