Petőfi, mindenki embere

Jelszónk Petőfi – írta a népi írók egyik vezéralakja, Németh László a két világháború között. Lobogónk, Petőfi – szónokolta 1948-ban a kommunista Horváth Márton. Íme, két szerző, aki gyökeresen másképp látta a világot, s mégis mindketten Petőfit tartották maguk elé. Amíg élt a költő, éles vitákat váltott ki, amint meghalt, mindenki megtalálta benne azt, ami igazolta nézeteit. Erről beszélgettünk Margócsy István irodalomtörténésszel.

– Kezdjük a költő életével. A köztudatban úgy él, mint aki a végsőkig harcolt az igazáért.
– A kép valós, kritikusai egy része támadta, ám nem ő lett volna Petőfi, ha nem veszi föl a kesztyűt. A Természet vadvirága című versében egyszerűen csak hitvány ebeknek titulálja kritikusait, akik ugatnak rá. Arról vitatkoztak, hogy szabad-e a költészetben olyan új hangot megütni, mint az övé. Elsősorban a konzervatív hangvételű Honderűben vonták ezt kétségbe.
– Vahot Imre szerkesztő azonban kiállt mellette a Pesti Divatlapban.
– Mi az, hogy kiállt, még örült is a vitának, hiszen ezáltal jobban fogyott a lapja. Minden számban közölte a költő egy-egy versét. Mai szóval élve: Petőfi volt a lap reklámfigurája.
– … aki egyre kedveltebbé vált.
– Petőfi a forradalom előtti időkben már elképesztően népszerű. S ami végképp új volt a maga korában: kezdő, 25 éves költőként tíz kötete jelent meg, 1847-ben pedig kiadták az összes költeményét. Két hónap alatt háromezer példányban fogyott el.
– Így érkeztünk el 1848. március 15-éhez.
– Ez karrierjének, ha szabad ezt a szót használnom, a csúcsa. A márciusi ifjak közül messze a legismertebb. Jókai, Vasvári is ebből élt.
– Aztán, néhány hónap múlva, következett a lejtmenet.
– Hogyne, hiszen olyan, akkor még szélsőségesen radikálisnak számító programmal lépett fel, amit nemhogy a szelíd Deák vagy a félénk Széchenyi nem tudott vállalni, de még Kossuth sem. Teljes jogegyenlőséget követelt például… Nyáron pedig megírta, hogy nincsen többé szeretett király. Na, ez végképp betette a kaput.
– Meg is bukott a szabadszállási követválasztáson.
– Akkor már röpiratok jelentek meg vele szemben. De nemcsak a királyellenessége miatt. Érdemes beleolvasni a kortesbeszédébe is. Választóit megalkuvóknak nevezte, akiknek azonban most alkalmuk nyílik arra, hogy jóvátegyék bűneiket… Persze az ellenfelei sem mentek a szomszédba egy kis intrikáért, azt terjesztették róla, hogy orosz kém. Az eredmény: majdhogynem agyonverték.
– Petőfi népszerűsége tehát rövid időn belül elolvadt.
– Pontosabban vidéken nem is volt. Ekkor derült ki számára, hogy jószerivel csak Pesten ismerik, miközben ő azt hitte, hogy az egész ország a lábai előtt hever. Aránytévesztésben élt.
– Ezért vonult be katonának?
– Ezért is. Itt kapta a következő pofont. A tábornokok sem voltak különösen érzékenyek a költészete iránt, folyamatosan össze is veszett velük. Amikor pedig eljutott hozzá a híre, hogy a várandós felesége nem érzi magát jól, egyszerűen hazament. Máskor kibontott inggel jelent meg a kihallgatáson. Klapka György nem teketóriázott, két napra fogdába csukatta a szabadság költőjét. Irodalmilag is egyre kevésbé tudott érvényesülni, a versei sem jelentek már meg, mivel az irodalmi lapok is szüneteltek.
– Fegyverek között hallgatnak a múzsák…
– Valóban. Ilyen körülmények között érte a halál. S szinte azonnal fordult a kocka, népszerűsége ismét növekedett, megindult a mítoszképződés.
– Minek köszönhető a hirtelen változás?
– Talán annak, hogy tevékenysége jól jelképezte a forradalom és a szabadságharc sorsát. Fellépésével kezdődött, s akkor bukott el a nagy vállalkozás, amikor ő is elesett.
– Versei azonban, gondolom, egy ideig nem jelenhettek meg.
– 1851-ben próbálkoztak új kiadással, de ahogy kijött a nyomdából, be is zúzatták, mindössze két példány maradt fenn belőle. Az összes műve nyomtatásban csak 1874-ben láthatott napvilágot.
– Ezek szerint a népszerűséghez nem szükséges mindig a teljes életmű ismerete…
– Egyáltalán nem. Szülővárosában, Kiskőrösön például már 1861-ben szobrot állítottak neki, 1874-től pedig tananyag lett az iskolákban. Ettől kezdve nem volt megállás.
– A Habsburg-ellenesség jelképévé vált?
– Nemcsak azzá, ekkor már minden oldalról magasztalták. 1882-ben például felavatták a pesti Duna-parton, a Március 15. téren a híres szobrát. Az avatóbeszédet Jókai tartotta. Minden beteljesült, amit követeltél, mondta a szónok, mindenben igazad volt, csak egyben tévedtél. Mégis van szeretett királyunk.
– Miközben Petőfi fel akarta akasztani őket…
– Nemhogy fel akarta akasztani, hanem a verset kifejezetten Ferenc József trónra lépése alkalmából írta… Március 15-én mindenkor hatalmas hivatalos és ellenünnepségeket rendeztek. A hatalom a nemzeti költőt emelte ki, a szociáldemokraták a forradalomét, sőt megtették az első magyar proletárnak. A két tábor rendszeresen összeverekedett.
– A proletárdiktatúra idején hogyan viszonyultak a szabadság költőjéhez?
– Ha Petőfi élne, csakis a tanácsköztársaság lelkes híve volna, mondták, sőt az élére állna. De előtte felhasználták a költőt a háború népszerűsítésére is. Ekkor a világháború poétája volt. S ha másképp nem ment, kissé átírták a versét: Szent a csata, nem harcolunk királyért, írta ő, ám az egyik falinaptáron ebből már Szent a csata, mert harcolunk királyért lett.
– S a háború után?
– Csak egy példa a helyzet komikumára: Klebelsberg Kunó miniszter 1922 végén javaslatot terjesztett elő a költő emlékének törvénybe iktatásáról. Erre az egyik képviselő felkiáltott: Éljen Petőfi szelleme! Éljen a népköztársaság! Persze mindenkiben a kommün réme ötlött fel, s az ünnepi ülést a királyság hosszas éljenzésével zárták.
– A rendszer reformálására törekvő népiekhez viszont valóban közel állhatott.
– Németh László szellemi elődnek, jelszónak tartotta Petőfit, csupán származásával birkózott nehezen… Illyés pedig gyönyörű életrajzot írt a költőről.
– Majd következett az újabb világégés.
– Az ellenállók Petőfi németellenességét hangsúlyozták. A háború után pedig a kommunisták sajátították ki, Horváth Márton másod-kultúrideológus lobogónak nevezte Petőfit, s kijelentette: az orosz nép már elzavarta a magyar forradalmat is sárba tipró cárt, szabadságunk tehát teljes. Akkoriban egyedül Petőfi állt minden gyanú felett…
– Viszont a Petőfi-szobornál kezdődik az egyetemisták tüntetése is 1956. október 23-án.
– Sőt, a korábbi Nemzeti Parasztpárt Petőfi-párt néven szerveződik újjá.
– A szobornál később a demokratikus ellenzék minden évben tartott megemlékezést.
– Petőfit a kádári évek alatt is mindenki a magáénak tartotta. A Nemzeti Múzeumnál tartott hivatalos megemlékezés elképzelhetetlen volt a Nemzeti dal elszavalása nélkül. Ezt követően a hallgatóság egy része átment a Március 15. térre a Petőfi-szoborhoz, ahol ellenmegemlékezéssel próbálkoztak. A rendszerváltás idején értelemszerűen a fiatal politikusokból álló Fideszt érezték az emberek Petőfihez legközelebbinek. A közbeszédben lehetett hallani a petőfidesz kifejezést, vezetőit pedig hasonlították a márciusi ifjakhoz.
– Egyetemistáktól mostanában nemegyszer hallok Petőfit elmarasztaló megjegyzéseket, mondván, egyetlen eredeti gondolata sem volt.
– Ezeket a megjegyzéseket én is ismerem, ám Petőfi életműve ma sem kerülhető meg, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy minden jelentős költő véleményt nyilvánít róla, akár mellette, akár ellene.
– Mégis, mintha csendesülne a Petőfi-kultusz.
– Ez igaz. Jellemző a mai időkre, hogy legjobban egy újkapitalista kapaszkodik belé. Egyébként valójában csönd van körülötte, amit azonban én csak átmenetinek tartok. A társadalomnak, a politikának ismét és ismét szüksége van mitologizálható személyekre, s Petőfi Sándor élete, illetve gazdag életműve által tökéletesen alkalmas erre.

A kis-kunokhoz
Részlet Petőfi választási kiáltványából:
A legjobb alkalmam volna rá most, megszerettetni magamat veletek az által, ha az egekig magasztalnálak benneteket, hogy ti kunok, ti ilyen meg ilyen, dicső, páratlan, hasonremek emberek vagytok. Ha én azt amugy hosszas kacskaringósan kikanyargatnám, tudom, nem esnék roszul egyikteknek sem, sőt közületek többen megsimitanák a bajuszokat és a hajokat s azt mondanák: „ejnye, mégis derék ember ez a Petőfi, tegyük meg követnek.” Hanem azt korán se várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkü, kutyaalázatosságu ország volt és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz.

Ejnye, no, ez a Móric
Most pillantsunk be Jókai Mór világába. Kalauzul pedig kérjük fel Mikszáth Kálmánt, aki a nagy mesemondó életéről és koráról regényt írt.

Jókai márciusi ifjúként tett szert hírnévre, s hamar megszülettek a szabadságharcnak emléket állító regényei. A politikát nem hagyta el, ám valójában sokkal szívesebben írt. Az már csak természetes, hogy a Batthyány-kormány igazságügy-miniszterének politikai mozgalmához, a Deák-párthoz csatlakozik.
Jókai tekintélyét ismerte a király, Ferenc József is. S ha ismerte, igyekezett a lehető legnagyobb mértékben kiaknázni. Az még hagyján, hogy 1876-ban a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki – megkapta ezt a jelvényt Arany János, majd Gyulai Pál is. Ferenc József azonban tudomást szerzett Tisza Kálmán kormányfőtől arról, hogy Jókai anyagi helyzete – hogy finoman fogalmazzak – megrendült.
Hogyan is fogalmazza ezt Mikszáth?
„Még a Jókaival egy házban lakó Hegedüsék se vesznek észre semmit. (…) Végre a cselédek pletykái által lesznek figyelmesek s ekkor lép közbe Hegedüs és terjedelmes vallomásra bírja Jókait, aki harminchatezer forintba számítja fel a legsürgősebb adósságait. Hegedüs Sándortól Tisza Kálmán tudja meg a Jókai helyzetét. Tisza Kálmán pislog és keveset szól: »Hja, baj, baj«, »Hát bizony a pénzre vigyázni kell«, mindössze egy pár szűk, banális, hideg szava van. »Ejnye no, ez a Móric«. Hanem a szíve annál melegebb. Éppen Bécsbe készül elutazni az éjjeli vonattal s ha már egyszer ott áll a király előtt, a sok mindenféle jelenteni való köze oda szúrja azt is, hogy milyen szegény az ország, a legnagyobb írója is mekkora nyomorúságban van és úgy rakja a szavakat ravaszul, okosan, hogy a király elérteni véli és közbe szól:
– Ezt nagyon sajnálom. Felette rokonszenves ember. Mennyi az adóssága?
– Úgy tudom, harminchatezer forint volna az, ami a legégetőbb.
– Utalványozom az összeget a sajátomból – mond a király –, de ne szóljon neki!
(…)
Jókai csak másfél évvel később vett tudomást erről az esetről, amikor már nem ért semmit, hogy adóssága tavaly csodálatos módon leapadt, mivelhogy az adósok rendes szokása szerint nem vallotta volt be az egészet s azóta már megint fölszaporodott. Most már csak elméleti értéke volt a király gavalléros tettének, de az csak hatványozódott szemében azáltal, hogy ilyen modorban történt s nagy kulcsot szolgáltat ezentúl némely tetteinek és iratainak indító okaihoz.
Sajátságosan érintette a dolog. Lelke emelkedett a gondolatra, hogy a király úgy bánt vele, mint a legkedvesebb embereivel, tábornokaival, minisztereivel, ha bajba jutnak, nem volt ez szokatlan, és mégis voltak pillanatai, amikor bántotta az eset, mert mégis csak kegyajándék az; igaz, hogy egy királytól nem megszégyenítő. Úgy ám, de elfogadta volna-e Petőfi?”
Hát igen: elfogadta volna-e Petőfi? El lehet rajta mélázni, ám a költőre vonatkozó kérdés attól még költői marad. Az viszont bizonyos, hogy Kossuth tartotta magát ’48-hoz, s Cassandra levelében óva intette a nemzetet attól, hogy szekerünket Ausztriához kössük. S amikor holtában hazaérkezett, a király megtiltotta az állami temetést, a közintézményeket tilos volt fellobogózni, köztisztviselők pedig csak magánemberként vehettek részt a szertartáson. Amúgy az egyik gyászbeszédet Jókai tartotta…
Elfogadta volna-e Petőfi? Nem tudhatjuk, de ahogy az életét ismerjük, nem valószínű. Az viszont bizonyos, hogy amint az az előző beszélgetésünkből is kitűnik, pártállástól függetlenül mindenki előszeretettel tűzte zászlajára – attól kezdve, hogy Segesvárnál elesett.

Fotó: Kállai Márton
Reprodukciók: Bohanek Miklós