Brüsszel főzi, a tagországok nyelik

Teljes átalakításhoz, agrárpolitikai reformhoz vezetett a „félidei áttekintés” 2003-ban: ezért a most zajló folyamatokat már csak „állapot-ellenőrzés”-nek meri nevezni Mariann Fischer Boel, az EU dán mezőgazdasági biztosa. Májusban az Európai Bizottság bemutatta javaslatát a 2003-as reform kiigazítására: a viták azóta is gőzerővel zajlanak.
A csomag kimondott célja az, hogy nagyobb teret biztosítson a piaci tényezőknek. Ezért alapvető szempont, hogy a támogatásokat minél inkább elszakítsák a termeléstől, egyre jobban visszaszorítsák bizonyos termények garantált árú felvásárlását (az intervenciót), és fokozatosan növeljék, majd kivezessék a kvótákat, például a tejkvótát. A támogatás elszakítása a termeléstől azért kell, hogy a gazdák a piacnak és ne az EU-nak termeljenek. A kvóták – amelyeket azért hoztak létre, hogy a mesterségesen magasan tartott belső árak mellett ne jöjjön létre „tejtenger” – kivezetése megint annak kedvez, aki hatékonyabban termel, hiszen az olcsóbb áruval elfoglalhatja a drágábban termelő piacait, míg ebben eddig a kvóta megakadályozta. Az intervenciót egyedül a kenyérbúza esetében szeretnék megtartani, bár a többi esetben sem szüntetnék meg, csak épp nullára csökkentenék – így szükség esetén mégis raktározhat az unió. Ennek az elképzelésnek nagyjából az a logikája, hogy ott és azt termeljenek, ahol és amit megéri.
A másik fontos elképzelés a moduláció: az első pilléres támogatásokból – a közvetlen versenyképességet segítő kifizetésekből – elvonnának egy bizonyos részt, méghozzá annál nagyobbat, minél nagyobb birtokon gazdálkodik a kedvezményezett. Ez a pénz átkerülne a második pillérbe, a vidékfejlesztésibe, és ott az úgynevezett új kihívások megoldására kellene fordítani, ráadásul tagállami társfinanszírozással: vagyis a környezetvédelem, klímaváltozás, vízhiány gondjait kellene ebből orvosolni. Míg az egyik kézzel az unió hitet tesz a gazdaságosság mellett, a másik kezével éppen a leginkább versenyképesektől von el.
Európa azért kénytelen növelni a sebességét, mert megint megváltozott a helyzet: kelendő lett az élelmiszer, elsősorban a gabona. Ugyanakkor tömegcikkek termelésében a régi tagállamok a közepes birtokokra és az ágazatok mélységi integrációjára tettek: vagyis arra, hogy 50-100 hektáron a paraszt gabonát termel, azon állatot tart, abból készterméket állít elő, és azt gyakran saját boltjában adja el, tehát minden fázis hasznából részesedik. Az USA, illetve az Újvilág által diktált tempó ennél sokkal durvább: hatékonynak a több ezer hektáros táblák számítanak. A Kereskedelmi Világszervezettel (WTO) folytatott tárgyalások oda vezetnek, hogy Európának ezzel a mezőgazdasággal is mérkőznie kell.
Magyarországon és az új tagállamokban mára olyan mezőgazdaság alakult ki, amelynek hangsúlyos része nagy területen dolgozik, de ezeket a birtokokat a gazdálkodók bérlik. Ugyanakkor a magyar mezőgazdaság erősségei az EU támogatási rendszerének mostohagyermekei. A baromfi- és a sertéságazat direkt támogatása eleddig tabu volt, ezért a gazdák a legkisebb hozzáadott értéket képviselő gabonát termelték és vitték piacra. (Az EU koncepciója szerint az abrakfogyasztó állat gyakorlatilag bőrbe kötött gabona, amelynek előállítását egyszer már vaskosan támogatják – ez a felfogás épp csak a gabona iránti megnövekedett kereslettel nem számol.) A támogatásnak a földterülethez kötése hátrányba hozza a zöldség-,  a szőlő- és a gyümölcstermesztőket.
Az EU direkt kifizetésekről szóló rendeletének 68. szakasza a tervek szerint engedélyezné, hogy az első pilléres támogatások tíz százalékát a tagállamok egyes bajban lévő ágazatok megsegítésére is felhasználják, ugyanakkor kétséges, hogy a támogatásban nem részesülő sertés- és baromfiágazat kaphat-e ebből a forrásból. Mivel a mondott szakasz kifejezetten nem ezt a célt szolgálná, de a megfogalmazásba akár bele is férhet ilyen értelmezés, fentiek némi halovány reményt jelentenek arra, hogy valamikor helyreállhat a gabona-hús egyensúly Magyarországon.

Van esély a változtatásra
Tabajdi Csabától, európai parlamenti képviselőtől a magyar diplomácia lehetőségeiről érdeklődtünk.
– Melyek a KAP átalakításának kulcskérdései Magyarország nézőpontjából?
– Elvi kérdés az új tagállamok számára, hogy végre egyenjogúságot élvezhessünk a régiekkel, vagyis kiegyenlítődjenek a támogatások. Az Európai Bizottság javaslata elfogadhatatlanul magas arányú modulációt ír elő. Nem lehet csak a birtokméret alapján csökkenteni a támogatásokat, más szempontokat is érvényesíteni kell, így mindenekelőtt a nagyobb gazdaságok vidéki foglalkoztatásban betöltött szerepét. Elfogadható a támogatások termeléstől való szétválasztása: ezzel együtt tekintettel kell lennünk azokra a munkaigényes kultúrákra, amelyek teljesen megszűnhetnek, ha a támogatásokat nem kötik semmilyen minimális termelési tevékenységhez. Erre megoldást jelenthet az ilyen kultúrák és a hátrányos helyzetű területek célzott támogatása. Magyarország számára kiemelten fontos, hogy a sertés- és a baromfitartókat lehessen támogatni az új 68-as cikk alapján. Rendkívül aggályos javaslatnak tartom a bizottság részéről a támogatható birtokméret alsó határának megemelését 0,3-ről 1 hektárra. Ez súlyos gondokat okozna a magyarországi zöldség-gyümölcs és szőlészeti ágazatban.
– Egy kis ország, amelynek a régi tagállamoktól eltérő érdekei vannak, hogyan tudja ezeket érvényesíteni?
– Magyarország középméretű tagállam az Európai Unióban, amely szakmai felkészültséggel, partnerei alapos ismeretével, okos szövetségkötéssel tudja érdekeit jól képviselni. Évek óta a mezőgazdasági termelés visszafogása helyett annak növelését szorgalmazzuk, s mára a tagállamok többsége felsorakozott a magyar álláspont mellett. 
– Kik lehetnek a szövetségeseink?
– A termeléstől való szétválasztás kérdésében Franciaország. A támogatások alsó határa tekintetében például Portugália, míg a felső határ ellenzésében Németország és az új tagállamok. A moduláció tekintetében Németország, a déli (Spanyolország, Olaszország, Görögország) és az új tagállamok.
– A közelmúltban akadt példa arra, hogy látszólag reménytelen kérdésekben végül engedett az EU. Van-e hasonlóra kilátás most?
– Erre minden esély megvan, a borpiaci reform esetében is sikerült sok mindent kiharcolnunk a magyar szőlészet-borászati ágazat számára, holott az induló bizottsági javaslat számunkra rendkívül kedvezőtlen volt. Ma még nem egyértelmű, hogy az új 68-as cikk mit tesz majd lehetővé és mit nem: minden erőnkkel azon leszünk, hogy a hazánk számára kulcsfontosságú sertés- és baromfiágazat számára európai segítséget szerezzünk.


Félelmek
Az emberek nem értik az uniót: erre jutottak a képviselők az Európai Parlamentben az ír népszavazás kapcsán. Elmagyarázni viszont nem tudják, mert magyarázni főleg azt lehet, hogy melyik paragrafust ki kérte és kinek akart vele kedveskedni.
Vegyük az agrárpolitikát. A fő csapásirány az, hogy liberalizáljuk a mezőgazdaságot, szabályozzon a piac láthatatlan mancsa, győzzenek a hatékonyak, de közben meg a nagyoktól vegyünk el, és abból fejlesszük a vidéket, hívjuk ezt modulációnak. Gyönyörű gondolat, különösen, ha arra gondolunk, hogy a régi tagállamokban minden gazda csak pont annyira nagy, hogy tőle még nem kellene elmodulálni semmit, viszont az illetőnek van olyan fejőgépe, amivel a tehén önmagát feji. Ezt szoktuk mi irigyelni, elfelejtve, hogy ez a gazda, bár évszázadok óta gyűjt a fejőgépre, nemcsak a tejből él, hanem a tej-, joghurt- és jégkrémgyárból is, ami szintén részben az övé.
A legkevésbé az látszik innen, hogy e számunkra idillikusan biztonságosnak és versenyképesnek tetsző modell fölött ott tornyosul fenyegetően az Egyesült Államok, illetve Dél-Amerika mezőgazdasága. Ahol akkora táblák vannak, mint a Dunántúl – na abban lehet jól aratni a műholdvezérlésű kombájnnal. Az unió nem erre van berendezkedve, ő többfunkciós mezőgazdaságot szeretne, amely eltartja a gazdát, kíméli a környezetet, jó állapotban tartja a vidéket, menet közben pedig olyan magas hozzáadott értékű ínyencségeket gyárt, mint a libamáj. De az eddigi szemlélettel erre és egyúttal versenyképességre is az új tagállamoknak kicsiben nem futja. Ezért itt nyersanyagtermelő nagybirtokok vannak kialakulóban, amelyek gazdái azt is tudják, hogy ha egyszer igazából verseny lesz, akkor nem a százhektáros belga paraszttól kell majd tartani.
A régi tagállamok azonban még mindig mitőlünk félnek – mert mi közelebb vagyunk. Komolyan kellene már venni, hogy mink itt azért bújtunk össze, mert Európánál sokszor nagyobb gazdasági hatalmaktól cidriztünk. És először némely képviselőknek kellene elmagyarázni, hogy ebből mi következik.

Növekedjen a piac szerepe
Michael Mannt, az EU mezőgazdasági biztosának szóvivőjét

kérdeztük.
– Élelmiszerár-emelkedés, energiaválság: a minap még

gabonahegyekkel nyűglődtünk, ma viszont nincs az a gabona, amit el ne lehetne

adni. Milyen irányba mozdul el az EU agrárpolitikája?
– Bizonyos intézkedéseket már megtettünk, eltöröltük a

kötelező ugaroltatást, a tejkvótákat növeltük. A változtatások iránya, hogy a

piacnak nagyobb teret adjunk: ebbe az irányba hat a támogatás elválasztása a

termeléstől, illetve az intervenció fokozatos csökkentése is.
– Ha a piacra hagyjuk a szabályozást, nem kerülünk

versenyhátrányba az Újvilághoz képest, ahol a nagyobb birtokméretek miatt

hatékonyságban messze előttünk járnak?
– Nekünk nem az Egyesült Államokkal kell versenyeznünk. Mi

vegyes birtokméretekkel operáló mezőgazdaságot támogatunk, amely inkább nagy

hozzáadott értékkel bíró, minőségi elittermékeket állít elő. A Kelet rohamosan

fejlődő országaiban nemsokára kialakul ezek piaca is.
– Az uniós szabályozás ma pont a legalacsonyabb hozzáadott

értékű termékek előállítását részesíti előnyben Magyarországon. Úgy tudjuk,

felvetődött lehetőségként, hogy a KAP újragondolása keretében Magyarország az

első pillér terhére támogathatná a szárnyas- és sertéstermelőket.
– Ennek az elvi lehetősége fennáll, de nagyon sok kérdést

vet fel. Valószínűtlennek tartom, hogy minden tagállamot sikerülne meggyőzni.
– A parlament állásfoglalásában olyat is olvasni lehet, hogy

2013. után valamiképpen az első pilléres támogatásokat objektív tényezőkhöz,

többek között a létrehozott munkahelyek számához kötnék. Mit gondol erről?
– Ez csak egy felvetéshalmaz, közös gondolkodás eredménye.

Nem hiszem, hogy egy ilyen szabályozás létrejönne. Egyszerűen túl sok problémát

okozna meghatározni, hogy mi számít munkahelynek: munkás-e a farmer, a farmer

felesége, az idénymunkás? Bárki, aki azt állítja, hogy tudja, mi lesz 2013

után, egyúttal azt is mondja, hogy tudja, ki győz a választásokon. Én nem

tudom.

Történeti áttekintés
A KAP 1992-ben alakult át jelentősen: addig az volt a fő taktika, hogy mesterségesen magasan tartották a belső árakat. Ez túltermeléshez, „húshegyekhez és tejtengerhez” vezetett, és a Közös Piacon kívül nem volt élet. A ’92-es reform vezette be a direkt kifizetéseket: csökkentették az árakat, de a régi árakhoz képest mért különbséget a gazda megkapta a rendelkezésére álló földterület alapján, ha azt kultúrállapotban tartotta. Innen eredeztethetők a mai direkt kifizetések. A csatlakozáskor eleve azért kellett érvelniük az új tagállamoknak, hogy ők is kapjanak első pilléres támogatásokat, mert a régiek képviselői arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az újak gazdáit nem kell kompenzálni, mivel rájuk nem vonatkoztak a ’92 előtti magas árak sem. Olyan megegyezés született, hogy az új tagállamok támogatása fokozatosan éri utol a régiekét – és halkan az igazságtalanságát is elismerte ennek  azzal, hogy az unió által nyújtott összeget az új tagállamok kiegészíthetik. A bizottság májusi javaslata alapján az új tagállamok első pilléres támogatása 2012-re utolérné ugyan a régiekét, viszont sosem érné el a száz százalékot, mivel a támogatásokat a modulációval csökkentenék.