Itt a Szabad Európa Rádió

Hanyas vagy? Ha azt mondom: 19, 25, 31, 41, 49, tudod, miről beszélek? Mert ha igen, akkor te is hallgattad a Szabad Európát, Cseke Lászlót, no és a Teenager Partyban legelőször a Beatlest, a Rolling Stonest, a Pink Floydot. Vagyis ötvenes, de inkább hatvanas vagy.
Majd’ mindvégig politikai tiltás kísérte Magyarországon a SZER adását. Naná, hogy ezért aztán a műsorok hallgatása különlegesen izgalmas élményt jelentett, a fiatalok már csak ezért is hallgatták azt a rádiót, amely a lázadás zenéjét közvetítette számukra – NYUGATRÓL. És ezzel már válaszoltunk is a kérdésre: miért volt ekkora probléma ennek az adónak a hallgatása? Az okok nem túl érthetetlenek: a világ két részre szakadt, és a Nyugat igyekezett minél több információt bejuttatni – ahogy a mieink mondták: „bomlasztani” – a keleti szektorba.
Erre a zene közben óránként sugárzott hírek és a különféle „beszélgetős” adások, összeállítások voltak a legalkalmasabbak. Mert ez számított igazi veszélynek: a szöveg. A SZER-t közel negyven éven át pocskondiázó hazai propaganda legsúlyosabb vádjai közé tartozott, hogy az ’56-os forradalomban az amerikai csapatok bevonulásával hitegette a végső pusztulásukig a felkelőket.
Ki mit vélt hallani 1956-ban a SZER adásaiban? Keresztury Dezső irodalomtörténész például ezt: „A Szabad Európa Rádióban Márai Sándor üzeni: Tegyétek puszta földdé az országot.” Méray Tibor író arról írt a Süddeutche Zeitung 2006. november 4–5-i számában, hogy a SZER nemcsak „a végsőkig menni”-re biztatott, hanem azt is terjesztette, hogy a „magyar mozgalmat a washingtoni kormány támogatta anyagilag”. A leghírhedtebb „idézet”, amelyet állítólag Ajtai Miklós politikus mondott november 26-án: „Te pedig, Nagy Imre, állj meg, borulj térdre vezeklő bűnösként a nemzet előtt, próbáld jóvátenni rettenetes bűnödet a szovjet légiók ránk szabadításáért…” Ezekkel csak az a baj, hogy sohasem hangzottak el.
Ezért is jó, hogy az ötvenedik évforduló alkalmából megjelent Simándi Irén két könyve a SZER ’56-os adásairól. A fiatal történész végighallgatta (!) a SZER forradalom alatti, 455 órányi adásának hangszalagját. Összehasonlította a fellelhető kéziratokkal, és ennek alapján idézte a valóban elhangzott véleményeket, amelyek között ezek nem találhatók. Nem szerepelnek a SZER összes adásba került műsorát rögzítő hatsávos hangszalagon („master tape”), amelyre szimultán vették fel a magyar, lengyel, román, bolgár, cseh és szlovák műsorokat. Persze, elvileg lehetséges, hogy valaki valamilyen okból kivágta ezt a részt, de akkor meg kellett volna csonkítani a másik öt adás szövegét is. Ennek pedig nincs nyoma.
„Itt a Szabad Európa Rádió, a Szabad Magyarország Hangja! Ugyan, kik azok, akik Münchenben, Hitler véres mozgalmának ősi városában ennyire szívükön viselik hazánk sorsát?” – kérdezte feldúlt hangon a Népszabadság jegyzetírója. Éppen ezért nagyon sokan a rádiónál álnevet, fantázianevet használtak – különösen kezdetekben –, mert féltették itthon maradt családjukat, barátaikat, nehogy megzsarolhassák őket. Hogy beépített emberek, besúgók dolgoztak ott, azt is sejtették. Aztán Kasza László – azaz Kasza Levente – a rendszerváltás után megnézte a rá vonatkozó kartonokat a budapesti Történeti Hivatalban, s nem nagyon örült az eredménynek: olyan kollégát is felismert mint ráállított embert, akiben megbízott. Csak évtizedekkel később tudtuk meg azt is, hogy Cseke Lászlót valójában Ekecs Gézának hívják. Konspirációs okból vezetéknevét visszafelé olvasva, valamint második keresztnevét használva lett Ekecs Gézából Cseke László. (Azért ez legfeljebb csak a hallgatóknak, s nem az állambiztonságiaknak volt újdonság…)
Hogy végtére is mi volt a feladata a Szabad Európának? A legjobb választ talán a rendszerváltáskori amerikai nagykövet, Mark Palmer adta: „a SZER tulajdonképpeni célja az volt, hogy megszüntesse önmagát”.
Hál’ isten, elérte.

Nem mind arany, ami SZER
Enyhülési hullám jelentkezett az ötvenes évek derekán, a hidegháború kezdete óta az első. Sztálin halála, az osztrák államszerződés, a szovjet párt XX. kongresszusa és azon Hruscsov beszéde a személyi kultuszról, Moszkva és Belgrád politikai közeledése nem tompította ugyan az amerikai propaganda hangerejét a kelet-európai országok szovjet gyámság alóli felszabadításának fontosságáról, de egyre kevésbé tette valószínűvé a tényleges beavatkozás esélyét. A magyar forradalommal egyidejűleg kitört szuezi válság megoldásának elsődlegessége pedig a minimumra korlátozta a nyugati segítséget is.
És a Szabad Európa Rádió munkatársai nem figyeltek fel kellőképpen e folyamatra. A szerkesztőségben 1956 őszén a világháborús és az 1947-es emigráció tagjai közül a kevésbé mérsékeltek vitték a prímet. Akik alig ismerték a háború utáni magyar átalakulás belső összefüggéseit, és ez akadályozta őket a forradalom eseményeinek, a fegyveres harc, a Nagy Imre-kormány tevékenységének valós megítélésében is. E napokban a miniszterelnököt az utca akarata sodorta előre (többpártrendszer, szovjet kivonulás, semlegesség), hogy aztán követni lehessen őt ezen az úton – a rádió pedig Münchenből éppen Nagy Imrére és kormányára zúdította az össztüzet:
Október 26.: „Nagy Imre már régen nem megoldás... Kádár és Nagy Imre éppúgy Moszkva megbízottjai, mint elődeik.”
Október 27.: „Ki a jogtalan támadó… Magyarországon? A hazaáruló Nagy Imre és kormánya.”
November 1.: „A magyar nép nem akarja Nagy Imre rendszerét.”
Borbándi Gyula, az emigráció életrajzának írója így értékelt: „A SZER ugyanúgy Nagy Imre ellen keltett hangulatot, mint – természetesen más kiindulóponttal és érvekkel – a sztálinista kommunisták.”
Persze a SZER irányadó személyiségei 1956-ban jelentős befolyást gyakoroltak a magyar közhangulatra: végig felkelésre, a rendszer megdöntésére, a Nagy Imre-kormánnyal való szembefordulásra, majd november 4. után az ellenállásra buzdítottak. Eredményesen? Hatékonyan?

Rablista emlékezetből
A Magyar Államvédelmi Hatóság 1950 nyarán titokban, a szovjet Gulag-táborok mintájára büntető-kényszermunka tábort létesített. 1950–53 között 1580 politikai fogoly raboskodott itt, mindenfajta bírói ítélet nélkül, meghatározatlan idejű kényszermunkára hurcolva. Bár mind a Kékestetőről, mind a Galyatetőről látni lehetett a tábort, a dolog meglepő módon titokban maradt. Az ország nem tudott róla, néhány közeli falu lakosait kivéve, ők azonban megfélemlítve hallgattak. De a külföld mit sem sejtett arról, hogy neves politikusok, arisztokraták, volt katonatisztek, papok, egyetemisták, írók, fiatal parasztfiúk, kereskedők olyan embertelen körülmények között éltek és robotoltak ott, hogy egytizedük nem is élte túl ezeket az éveket. Még a CIA sem hallotta Recsk hírét. Ezért aztán ezekkel a foglyokkal sehol nem kellett elszámolni.
Számos szökési kísérlet fulladt kudarcba. 1951. május 20-án, vasárnap az őrök szeme láttára – ávós ruhákat szerezve – nyolc rab szökött meg a táborból. A szökés felfedezését szörnyű megtorlás követte a táborban. A nyomukba 30 ezer rendőr, katona, ávós eredt. Hét szökevényt előbb-utóbb elfogtak, és vasra verve szállítottak vissza.
A nyolcadik, a fiatal, kisportolt és leleményes volt katonatiszt, Michnay Gyula átjutott a magyar–osztrák határon. Bécsben jelentkezett a hatóságoknál, majd a Szabad Európa Rádiónál. Emlékezetből leírta mintegy hatszáz rabtársa nevét, és kérte, hogy olvassák be. Először senki sem akart hinni neki, aztán mégis meggyőzte a rádió munkatársait. Többször is felolvasták a névsort, majd közölte az Amerika Hangja is – a családok innen tudták meg, hol van a hozzátartozójuk. Rákosiék persze tagadtak, de a Szabad Európa Rádió innentől kezdve nem hagyta annyiban Recsk ügyét.

Akkor, ott, azt hittük…
Hej, jámbor együgyűség! Mai eszemmel, persze, nem hinnék a Szabad Európa Rádiónak, de akkor, ’56-ban, tizenkilenc évesen, az Üllői úti laktanyában, minden lövéstől görcsbe rándulva, az egyetlen reménysugár volt a zavaró adók hullámain himbálódzva érkező üzenet: „Tartsatok ki, érkezik a segítség!” Feküdtünk hát a folyosó kockakövén, néha átpillantottunk az utca túloldalára, a Népligetre, ahol az orosz katonák heverésztek a tábortüzek körül és csajkákban melegítették a láng fölött a vizet a csájához. Hallottuk, amint valahol tangóharmonikát nyikorogtat valamelyikük – hozzá a basszust a fegyverek kitartó ropogása adta.
Jó, hogy nem tudtunk Dulles amerikai külügyminiszter texasi beszédéről, melyben azt mondta, valójában az Egyesült Államoknak nem áll szándékában beavatkozni a szovjet érdekszférába. Hanem Szuezben – na, ott igen. Így aztán Münchenben a SZER munkatársai, amolyan lelkes focidrukkerekként, a saját szakállukra bátorították a forradalmárokat: „Tartsatok ki, jön a segítség!” Feküdtünk hát a folyosó „egy fekete, egy fehér” kövein, melyeken oly sokat „sakkoztunk” a felmosóronggyal, és suttogva kérdeztük egymást: „Hát akkor hol van az a segítség?” Ma már persze azt is tudom, hogy az ENSZ sem rólunk tárgyalt, hanem a Biztonsági Tanács asztalán a szuezi válság szerepelt, miközben a delegátusok álszent arccal hallgatták Szoboljevet, a szovjet küldöttet, aki november 3-án arról biztosított mindenkit, hogy a tárgyalások jól haladnak a magyarországi csapatkivonásokról. De hát akkor, ott ugye, amikor fél méterre a fejed fölé fúródott a lövedék a falba, csak az éltetett, hogy valahol messze, a tengerentúlon tudnak arról, mi történik itt, az Üllői út 133.-ban.
Hát nem tudtak.

A Magyar Dolgozók Pártja vezetését már 1948 nyarától foglalkoztatta, hogy miként lehetne megállítani a határon a nyugati országok rádióközvetítéseit. Ennek egyik lehetőségét a néprádió nyújtotta, amellyel csak a középhullámot lehetett fogni, s azt is „lekorlátozták” Budapest I-re és II-re. Sajnálatos módon azonban a Magyar Posta időközben megrendelt 20 000 darab Európa-vevő népszuper rádiót, amelyeken hallgatni lehetett a „külföldi ellenséges rádióállomásokat is”. Erre a problémára is választ talált a hatalom: „Az Európa-vevő készülék nem kerülhet szabad forgalomba, hanem a politikailag megbízható funkcionáriusaink, ill. közületek részére kell szétosztani.” És választ találtak persze a valós hírekre éhesek is: egész iparág jött létre, hogy forgókondenzátort építsenek a rádiókba, hallgathassák a kíváncsiak a Szabad Európát meg az Amerika Hangját. Nagyapám saját maga buherálta meg a néprádiónkat, magára tekert antennával forgott a konyhában, mint a motolla, egy pisszenést sem volt szabad szólnunk, de szépen és érthetően hallatszott az Amerika Hangja.

Szól a rádió...
Ha 1956-ra gondolok, sok mindenre emlékszem. Talán többre is, mint amit megőrizhetett egy hatéves kislány emlékezete. De nem lehetett felejteni, hiszen sem előtte, sem utána nem történt semmi hasonló. Ha 1956-ra gondolok, az szag, íz, hang. Az égő város pernyéjének koromszaga, a vöröskeresztes csomagban küldött svájci csokoládé addig soha nem érzett finomsága és az állandóan nyitva tartott rádióból áradó hang. „Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van.” És: „Holdfényes májusok, muskátlis ablakok, hozzátok száll minden álmom...”, „Bárhogy lesz, úgy lesz...” Itthon mindkettőt betiltották, ezzel aztán el is érték, hogy ’56 dalai lettek. Bármelyiket meghallom, megrohan az emlékezés.
És közben reggeltől estig: „Szabó Zoli üzeni a Práter utcába, megérkeztek Grazba.” „Stein Picurék Torontóban vannak!” Aztán már csak kódolva: „A gesztenyefára holló szállt”, „Makai János üzeni: kettő meg három az öt”. Szólt a rádió. A szomszéd Bruck néni egy nap örömtől sikoltozva rohant be hozzánk, most tudta meg, hogy nagy kajla, kamasz fia, Iván, akiről egy hónapja semmi hír nem jött, él, és csatlakozott sógor Sanyiékhoz Detroitban. Nem is sejtettük, hogy tíz év múlva a nagy kajla Iván hajónyi méretű – Bécsben bérelt – Cadillacban beállít, és körbenézve ennyit mond a szájtátva bámuló szomszédoknak: Hi, how are you?
Mert akkor még szólt a rádió. Minden készülék beállítva a Szabad Európára. Egy darabig. Aztán annyira zavarták, hogy sokáig alig lehetett fogni, mert féltettek minket a fellazulástól. Aztán jött a Teenager Party, azt már sikerült elcsípni.
Közben csak lazultunk, lazultunk. És lassan mindenki elfelejtette ’56-ot. Vagy majdnem mindenki.

Új évezredben
Másfél-két évtizede, a Szovjetunió összeomlása következtében alaposan csökkenteni kezdték a finanszírozók a SZER büdzséjét. 1995-ben a rádió központja Prágába költözött. A több mint fél évszázados múltra visszatekintő szerkesztőségek közül sokat felszámoltak. A magyar szerkesztőség megszűnését követően a rádió dokumentumainak másolatát az Országos Széchényi Könyvtár, míg a SZER kutatóintézetének anyagát – benne a magyar anyaggal is – a Nyílt Társadalom Alapítvány a Közép-európai Egyetemmel karöltve kapta meg.
Miközben a Szabad Európa Rádió még mindig működik, hiszen jó néhány országban szükség van a „szolgálataira”. Sugároz számos szomszédunk nyelvén – szerbül, bosnyákul, románul, beloruszul többek közt –, és ugyanaz az anyaintézmény működteti a Szabadság Rádiót is, amely Irakban, Iránban, Afganisztánban és a világ más zűrös-bajos régióiban szórja műsorát. Legkevesebb 21 országban foghatók az adások, amelyeket 28 nyelven sugároznak.
Tehát a szabad rádió egyáltalán nem halt meg, csupáncsak eltávolodott tőlünk a glóbusz más részeire, ahol nagy veszélyben van a szabadság, a demokrácia. Remélem, nem következik be az, amikor útjának vissza kell kanyarodnia felénk. Nosztalgia ide vagy oda, ha ismét meghallanám a varázsdobozból, hogy „Itt a Szabad Európa Rádió”, egész biztosan azt jelentené: rossz időknek nézünk elébe. Mindenkinek jobb a szignált inkább csak emlékezetből felidézni.