Elesett a tantusz...

Az említett amerikai úriember 1876-ban építette meg az első telefont. Akkoriban, a világ élvonalában jártunk a műszaki területeken: hazánkban az első magánhasználatú telefonvonalakat két évvel később, 1878-ban helyezték üzembe a Brennberg bányatelepen. Nem sokkal később, 1885-ben Budapesten már 656 távbeszélő-előfizetést tartottak számon. Közülük még csak 13 készülék volt nyilvános, s ezek nem közterületen, hanem közintézményekben, vendéglátóhelyeken működtek.
Az utcai telefonok majd’ fél évszázaddal később terjedtek csak el. Az elsőt nyolcvan éve, 1928. december 13-án állították forgalomba a Váci utca 6. szám előtt. Az utcai  állomások működtetésére egy külön részvénytársaság jött létre. Akkoriban a készülékek húszfilléresekkel működtek, s ebből a húsz fillérből hatot a cég az államnak fizetett. Hamarosan fellendült a vállalkozás, néhány év alatt  megsokszorozódott a nyilvános telefonok száma, igen sok fülkét szereltek fel fővárosunk utcáin, a kávéházakban, színházakban is találkozni lehetett velük, de a trafikokban és a pályaudvarokon is ott díszlettek. Akkoriban a köztelefonok és a beléjük dobott pénz biztonságát a kornak megfelelően oldották meg: a készülékek húszfilléresekkel teli tartályaira magándetektívek vigyáztak.
Megérkezett aztán a második világégés a maga borzalmaival. A világháború rombolása egyetlen működő készüléket sem hagyott Budapesten. Lassan újra kezdték építeni a telefonhálózatot, s 1946 augusztusában, az új forint bevezetése után már újabb készülékek várták a beszélgetni vágyókat – ezekbe már tantuszt kellett dobni. Újabb negyedszázad elteltével aztán ismét fordult a sors: 1969-ben elkezdődött az egy forintért háromperces beszélgetést engedélyező készülékek üzembe helyezése.
Manapság pedig sorra szerelik le a nyilvános telefonokat arra hivatkozva, hogy már nem gazdaságosak. Azzal mindenki tisztában van, hogy a mobiltelefonok  térhódításának köszönhetően csak kevesen vannak a nyilvános fülkékre utalva. Csakhogy nem mindegy, honnan viszik el a készülékeket. Fura, ha nincs telefonálási lehetőség színházban, kórházban, minisztériumban és hasonló helyeken. Persze az is fura volna, ha a gyerekek nem mobilt, hanem fülkés telefont kérnének a Jézuskától…

Netes ügyletek
Néhány éve úgy kitágult a világ, hogy talán nincs is olyan ember az országban, akinek rokonai, szerettei, barátai közül ne került volna valaki külföldre. A távolságot azonban meglehetősen gyorsan hidalta át először az elektronikus levél, ami utóbb mégis meglehetősen körülményesnek bizonyult az azonnali üzenőrendszerekhez képest. Ezek már lehetővé tették a telefonhoz hasonló párbeszédet, külön költség nélkül. Bár még mindig gépelni kellett, de ez egy darabig még szórakoztató is volt. E sorok írója például abbéli örömében, hogy legjobb barátjával továbbra is rendszeresen poharazgathat hétvégenként, holott az illetőt több ezer kilométerre ette el a fene a poros hazából, úgy felöntött a garatra, hogy végül már abban sem volt biztos, hogy melyik sort ki gépelte be.
Persze minden csoda három napig tart, az üzenőrendszereket is meg lehetett unni, mert azért gépelni is eléggé macerás. Közben megjelentek az internetes telefonprogramok, amelyek pont azt tudták, amit a telefon, legfeljebb egy kicsit rosszabb minőségben. Volt azonban egy nagy előnyük: nem kellett értük percdíjat fizetni, elég volt az internetszolgáltatónál az alapdíj. A számítógéptől számítógépig tartó ingyenes telefon megint sokat változtatott a szokásokon. Míg a mobiltelefon azt eredményezte, hogy az ember tíz másodpercben akart elmondani mindent, viszont akár húsz méterről is kezdeményezett hívást, a nettelefon a parttalan társalgást hozta magával. Ugyanis ha ingyen van a hívás, akkor sose legyen vége…

Szétszakított hangmorzsák
Nővérem, Erzsike, egy szerelmetes nyár után úgy döntött, hogy Istvánt felcseréli Walterra, és feleségi minőségben Münchenbe költözik. 1974-et írtunk. Mikor a kapu bezáródott mögötte, nem maradt csak néhány levélpapír, amelyet kamasz lányként teleírhattam életbe vágóan fontos kétségeimmel és kérdéseimmel. Persze mire a nyugati szél meghozta a választ, már a feltett kérdést is elfelejtettem. A házasságkötés hírére telefonigénylésünkre is megkaptuk a végső döntést, tucatnyi kérvény után figyelmeztettek: fellebbezésnek sincs helye, telefont nem kapunk, ne is próbálkozzunk. Szomszédunk, özvegy Szentesi néni – volt postai dolgozó – megszánt bennünket, néha „kölcsönadta” fővonalát. „Telefonáljatok nyugodtan, nem zavarok” – mondogatta mosolyogva, mikor sűrű bocsánatkérések között átóvakodtunk anyámmal. Míg a konyhában hallóztunk, ő beült a szobába kötögetni, de az ajtót természetesen nyitva hagyta. „Ha bármi probléma van, szóljatok” – hunyorgott cinkosan.  Soha nem tudtam meg, mire gondolt – netán, ha kis ügynökök pattannak ki a készülékből, majd együtt bánunk el velük? 
Volt persze más lehetőség is. A postai telefonálás. Sorban állás, várakozás – „Kérem, menjen a kettes fülkébe” –, majd két perc múlva kattanás a vonalban: „Beszélnek még? A három perc 20 másodperc múlva lejár!” Azt hiszem, ezt hívják  negatív kommunikációnak. Egyszer azonban, várakozás közben, elcsíptem egy meglepő mondattöredéket. „A Keletinél tuti, hogy jó. Tegnap tíz percet beszéltem…” Ez igen! Szóval valóban létezik olyan telefon. Egy érme, bejön a varázslatos, sípoló hang,  és már lehet is tárcsázni. Németország, München, Erzsike… Fülön át beszippantott testvéri illatok.
És ezzel elkezdődött  évekig tartó városi bolyongásom. Keleti, Határőr út sarok, Zugló… Jó kis csapat volt! Fegyelmezett sorban állók, önmérsékletet tanúsító, 10-15 perces telefonbetyárok, hangmorzsákra sóvárgó elszakítottak.  
Ma már örökké zsebemben a mobil. Telefon oda-vissza, napi rutin. Nincs fagyoskodás, sötét, izgalom, küzdelem. Ma nem is tudom, tegnap mit beszéltem.
De azt igen, amit 1974-ben.

Csipek, kártyák
Kivittem egy párnát meg egy zseblámpát, mert világítás az nem volt, leültem arra a kis szekrényre alul, még a lábamat is ki tudtam nyújtani – emlékszik vissza elrévedve az a kistelepülési illető, akinek a telefontársaság nemrég szállította el végleg a kedvenc fülkéjét. Sokan vigasztalják, hogy van internettelefon, mobiltelefon, vezetékes telefon – de érveivel nem lehet szembeszállni: ha számításba vesszük az internet havidíját vagy az előfizetési díjat, vagy a mobilok magas percdíjait, akkor minden drágább, mint kényelmesen kiülni a telefonfülkébe, és dumálni, dumálni.
Felére csökkent a fülkék száma 2000 óta, különösen befellegzett a kártyás telefonoknak. A csippel ellátott plasztiklapokat már csak néhány helyen lehet kapni, az elvetemültek talán a postán próbálkozzanak. Pedig micsoda őrület volt néhány évig a telefonkártya! Gyűjtők akár a lelküket is eladták volna egy dinoszauruszosért. A korai mobiltelefonok SIM-kártyája is ugyanilyen, bankkártya méretű volt, ismerősöm első mobilját még meglehetősen nehéz volt beüzemelni, mivel mindenáron fülkéből használható, vonalas kártyával akarta elindítani, amit persze a jószág meglehetősen sérelmesnek talált.
A kártyástelefon-őrület a kilencvenes évek első felében kezdődött, és a mobiltelefon tömeges elterjedésével ért véget. E sorok írója még 2001-ben is hordott tulipántos csipkártyát a farzsebében, mikor, közvetlen társaságából utolsóként, beadta a derekát a zsebben hordott terror csábításának.
Hírközlési törvényünk kötelezi a telefontársaságokat, hogy ezer lakosra tartsanak fenn egy fülkét. A minimálisnál több nyilvános telefon maradt ott, ahol van számottevő idegenforgalom, a kistelepüléseken azonban a cégek csak annyi készüléket hagytak, amennyit a törvény előír. Elsősorban a kártyás fülkéket szerelték le, ezekből csak mutatóba, a nagyobb városokban maradt – száz fülkéből átlagosan négy-öt működik így.

Csak beszéltünk...
Azok voltak a szép idők, amikor még órák hosszatn beszélgettem Kriszta barátnőmmel! Fogtam a fekete bakelitkészüléket, magam után vonszoltam a nyolcméteres zsinórt (amibe aztán a fojtott szitkozódásból ítélve valamelyik családtag biztosan belebotlott), behúztam a szobámba, aztán nyomtuk vég nélkül, egy forintért. Hogy miről, ma már fel nem foghatom. Hiszen egész nap egy szobában dolgoztunk, s bizony ott sem karthauziként…
Aztán hazamentünk, megfőztük a vacsorát és már nyúltunk is a telefon után. Férjeink csak legyintettek: nők… És aztán egyszer csak eljött a vég. Valamikor a hetvenes években vagy a nyolcvanasok elején, összeesküdött ellenünk a posta, és bevezette a hárompercenkénti számlálást. Akkor, mint mindenki, mi is beszereztünk egy homokórát, ami a lágytojás-főzéshez való három perc múltán folyt le. Egy darabig néztük beszéd közben, aztán már csak zavart és eldugtuk. De azért már nem tudtunk zavartalanul két-három órát átcsevegni. Pedig milyen olcsó volt még úgyis! Aztán most meg újra itt vannak az ingyenes időzónák. No, de ki tud már órákat telefonálgatni éjszaka? Elzsibbad a karunk, leragad a szemünk, s hol vannak a régi barátnők? 

340509
Úgy halt meg az én drága, bölcs apám, hogy sosem vett mobiltelefont a kezébe. Maholnap 20 éve ennek már, akkor pedig még csak híre járta, hogy lesz egyszer ilyen csoda. Nem is illett volna hozzá. Az ő kisebb szobányi íróasztala mellett, saját állványán bordó telefonközpont állt. Egy kagyló és alatta kéttucatnyi gomb, parányi kártyákkal jelezve: ki kapcsolható ott. Mintha egy láda mobiltelefont zártak volna egy díszes dobozba. Mikor először láttam ezt a titokzatos, izgató szerkezetet, még kisfiú voltam. A gyári óvodából kellett műszak után apámhoz rohanni, és ott – csendben ülve – órákig nézhettem, mit is csinál egy nagy gyár főmérnöke. A főmérnök csupa unalmas dolgot csinált. Rajzok, kitolt-behúzott logarlőcsök, szerteszét hajigált vonalzók. De a telefonközpont – az más. Ha ott ráütött egy billentyűre, élet költözött az irodába. Lehetett beszélni egy emberrel, de akár öttel is egyszerre, lehetett csendben, de akár az egész szoba számára hallhatóan is. Fél évet tartott az én óvodai pályafutásom, karácsony előtt elmaradtam a gyárból. Utolsó művem: levél a Jézuskának. Én valahogy mindig büntetésből büntetésbe bukdácsoltam, így nagyon-nagyon rövid levelet várt tőlem a Jézuska. Nem is kellett sokáig olvasnia. Odaálltam apám elé, és azt kértem: hadd kapjak én is egy kártyát egy billentyű alá. Egy vonalat, amin át én beszélhetek, és akkor csak én, és akkor nem lehet nem meghallgatni, és válaszolni is kell. Mert hát a telefonbeszélgetés csak ilyen. Apám szellemes ember volt, együtt választottunk gombot, kihúzott egy cédulát, és ráírta: CILA. Mégse értse mindenki, kié a gomb.
– És az én gombom? – kérdeztem.
– Bárhol, ahol telefont látsz: 340509.
Négyéves lehettem, néhány betű már flottul ment, de szám még egy se. Apám azonnal átlátta a csapdát. Tollat vett elő és rajzolt. Hármast, négyest, nullát, ötöst, nullát, kilencest. Jó trükk – gondolta. Ha akarja, ha nem, megtanulja a gyerek a számokat.
Akkoriban még nem passintottuk a billentyűket, hanem tekertük a tárcsát. A tárcsának hangja volt, zenéje, ritmusa. Nem kellett ott barátságot kötni a számokkal ahhoz, hogy ne tévesszen egy gyerek. S én keveset tévedtem. Tárcsáztam ébredéskor és lefekvéskor, étkezéskor és tanuláskor, otthonról és idegenből. Csak néhány szó, néhány mondat: – Hát te? Persze, persze, pompás, pompás. Nem baj, ha messze vagy, hallak.
Aligha él már a 340509. Fél évszázada, hogy megtanultam a ritmusát. Talán öt szám van még rajta kívül, amit mostanság fejből tudok, a többi programpont a mobilban. De ez nem is hívószám volt, hanem köldökzsinór. A legfontosabb emberhez, letehetetlenül, letagadhatatlanul.