Elesett a tantusz...

Az említett amerikai úriember 1876-ban építette meg az első telefont. Akkoriban, a világ élvonalában jártunk a műszaki területeken: hazánkban az első magánhasználatú telefonvonalakat két évvel később, 1878-ban helyezték üzembe a Brennberg bányatelepen. Nem sokkal később, 1885-ben Budapesten már 656 távbeszélő-előfizetést tartottak számon. Közülük még csak 13 készülék volt nyilvános, s ezek nem közterületen, hanem közintézményekben, vendéglátóhelyeken működtek.
Az utcai telefonok majd’ fél évszázaddal később terjedtek csak el. Az elsőt nyolcvan éve, 1928. december 13-án állították forgalomba a Váci utca 6. szám előtt. Az utcai  állomások működtetésére egy külön részvénytársaság jött létre. Akkoriban a készülékek húszfilléresekkel működtek, s ebből a húsz fillérből hatot a cég az államnak fizetett. Hamarosan fellendült a vállalkozás, néhány év alatt  megsokszorozódott a nyilvános telefonok száma, igen sok fülkét szereltek fel fővárosunk utcáin, a kávéházakban, színházakban is találkozni lehetett velük, de a trafikokban és a pályaudvarokon is ott díszlettek. Akkoriban a köztelefonok és a beléjük dobott pénz biztonságát a kornak megfelelően oldották meg: a készülékek húszfilléresekkel teli tartályaira magándetektívek vigyáztak.
Megérkezett aztán a második világégés a maga borzalmaival. A világháború rombolása egyetlen működő készüléket sem hagyott Budapesten. Lassan újra kezdték építeni a telefonhálózatot, s 1946 augusztusában, az új forint bevezetése után már újabb készülékek várták a beszélgetni vágyókat – ezekbe már tantuszt kellett dobni. Újabb negyedszázad elteltével aztán ismét fordult a sors: 1969-ben elkezdődött az egy forintért háromperces beszélgetést engedélyező készülékek üzembe helyezése.
Manapság pedig sorra szerelik le a nyilvános telefonokat arra hivatkozva, hogy már nem gazdaságosak. Azzal mindenki tisztában van, hogy a mobiltelefonok  térhódításának köszönhetően csak kevesen vannak a nyilvános fülkékre utalva. Csakhogy nem mindegy, honnan viszik el a készülékeket. Fura, ha nincs telefonálási lehetőség színházban, kórházban, minisztériumban és hasonló helyeken. Persze az is fura volna, ha a gyerekek nem mobilt, hanem fülkés telefont kérnének a Jézuskától…

Netes ügyletek
Néhány éve úgy kitágult a világ, hogy talán nincs is olyan ember az országban, akinek rokonai, szerettei, barátai közül ne került volna valaki külföldre. A távolságot azonban meglehetősen gyorsan hidalta át először az elektronikus levél, ami utóbb mégis meglehetősen körülményesnek bizonyult az azonnali üzenőrendszerekhez képest. Ezek már lehetővé tették a telefonhoz hasonló párbeszédet, külön költség nélkül. Bár még mindig gépelni kellett, de ez egy darabig még szórakoztató is volt. E sorok írója például abbéli örömében, hogy legjobb barátjával továbbra is rendszeresen poharazgathat hétvégenként, holott az illetőt több ezer kilométerre ette el a fene a poros hazából, úgy felöntött a garatra, hogy végül már abban sem volt biztos, hogy melyik sort ki gépelte be.
Persze minden csoda három napig tart, az üzenőrendszereket is meg lehetett unni, mert azért gépelni is eléggé macerás. Közben megjelentek az internetes telefonprogramok, amelyek pont azt tudták, amit a telefon, legfeljebb egy kicsit rosszabb minőségben. Volt azonban egy nagy előnyük: nem kellett értük percdíjat fizetni, elég volt az internetszolgáltatónál az alapdíj. A számítógéptől számítógépig tartó ingyenes telefon megint sokat változtatott a szokásokon. Míg a mobiltelefon azt eredményezte, hogy az ember tíz másodpercben akart elmondani mindent, viszont akár húsz méterről is kezdeményezett hívást, a nettelefon a parttalan társalgást hozta magával. Ugyanis ha ingyen van a hívás, akkor sose legyen vége...