Várandós bölcsihelyet keres

Hazánk 3168 településéből 230-on működik bölcsőde, összesen 25 ezer férőhellyel – tudtuk meg Scheer Ferencnétől, a Magyar Bölcsődék Egyesületének ügyvivőjétől. A 0–3 éves korosztály létszáma ma 300 ezer körüli, és a férőhelyek alacsony száma miatt így valóban csak 8 százaléknyi kisgyerek lehet bölcsődés. Annak ellenére, hogy törvényi előírás minden 10 ezres lélekszámú települést kötelez bölcsőde működtetésére, 12 olyan helység van köztük (Salgótarján megyei jogú város is), ahol legföljebb csak magánbölcsőde létezik.
A bölcsődei hiányon az sem enyhít, hogy az intézményekben 130 százalékos a férőhelyek kihasználtsága; a jelentkezők száma egyre nő. A Józsefvárosi Egyesített Bölcsődék intézményeiben – amelynek ugyanaz a Scheer Ferencné a vezetője – egyre hosszabbak a várólisták. Nem ritkaság, hogy a hetedik-nyolcadik hónapban járó várandós kismamák már helyet igényelnek, noha babájuknak se nevét, se születési idejét nem tudják. Sokakat a nehezedő életfeltételek késztetnek erre a lépésre. A bölcsődei felvételi rendjét ugyanis a gyermekvédelmi törvény szabályozza, amely szerint, ha a szülők dolgoznak, nappali tagozaton tanulnak, ha betegek, továbbá ha egyedülálló vagy idős ember neveli a gyermeket, akkor a gyerek elsőbbséget élvez. A kevés férőhely miatt azonban ezen elsőbbséget élvező kicsik jelentős részének sem biztosított a felvétele.
Miért kevés a bölcsőde? A banális kérdésre a banális válasz: mert nincs rá pénz. Egy bölcsődei hely fönntartása egymillió és egymillió-kétszázezer forint közötti összegbe kerül évente, amelynek 40 százalékát az állam, a többit az önkormányzatok fedezik. Az ügyvivő asszony határozott véleménye: azért, hogy ennek a bölcsődei korosztálynak a jó  fejlődése biztosított legyen, semennyi pénz nem sok. Mert ha ebben a nagyon érzékeny életszakaszban nem fejlődik úgy a gyermek, ahogyan kellene, az később nagyon sokba fog kerülni. Tipikus következmények az iskolaéretlenség, a tanulási nehézségek, magatartási problémák. Ezek terápiája során azokhoz az alapozó tevékenységekhez kell visszamenni,  amelyek a korai időszakban kimaradtak, illetve csak nagyon hiányosan teljesültek.
Scheer Ferencné egy igen nagy veszélyre figyelmeztetett, ami azokra a kicsikre leselkedik, akik a gyermekkocsiban vagy a gépkocsi ülésében töltik el életük nagy részét. Korunk anyukája ugyanis kapja magát, „bevágja” a gyereket a kocsiba, és megy a barátnőhöz vagy vásárol a plázában. A kicsi vele van ugyan, de legtöbbször a kocsiban, és így nem mozoghat, nem kúszhat-mászhat, nem hempereghet kedvére. Vagyis fölborult a régi rend, amikor a szülők alkalmazkodtak a gyerek érzékeny, fejlődő idegrendszeréhez – a „mobil” anyukák megfordítják a dolgot: a kicsit kényszerítik arra, hogy alkalmazkodjon az ő napirendjükhöz.

Oviról szólva
Ahol lesz szabad férőhely az óvodában, ez év szeptemberétől – a napokban megjelent rendelet szerint – fölvehetnek legfeljebb öt, kétévesnél idősebb, bölcsis korú gyereket.
Igen ám – de ahol óvoda sincs? Egyre több az ilyen falu, sorra szűnnek meg az óvodák a kistelepüléseken. Az ilyen falvak száma évente 30-40-nel nő, s a folyamat gyorsul, bár az önkormányzatok minden erejükkel igyekeznek megtartani óvodájukat. Hisz a józan ésszel ellentétes, hogy kicsi gyerekek tíz-tizenöt kilométerre buszozzanak. Hajnalban kel a kiscsoportos is, s késő délután hozza a busz. Holtfáradt, mire hazaér.
A baj az, hogy egy óvoda fenntartása kisebb gyereklétszámmal is ugyanannyiba kerül, mintha többen járnának oda. A kis intézményeknek a csoportlétszám-alapú állami finanszírozás sem kedvez, az önkormányzatok saját forrásai meg igen sekélyek. És önmagában  a pénz nem elég. Mert ott, ahol évről évre kevesebb baba születik, előbb-utóbb kiürül az  ovi.
Szülőfalum óvodájába a kilencvenes évek derekán még 25-30 gyerek járt, most meg tizenhárom. Akkor egyik-másik évben tízen-tizenketten is születtek, az utóbbiakban hárman-négyen. Akadt olyan év, hogy csupán egyszer volt keresztelő. Pedig a faluban 255 ház van, s valaha a község negyven házból álló tanyavilágában 70-80 gyerek töltötte meg – délelőttös, délutános beosztásban – az iskolát.
A kistelepülések bölcsődéit-óvodáit csak a gyermekek menthetik meg. Ám ahhoz, hogy újra több szülessen a legkisebb falvakban is, remény kell a családoknak. Ezt a reményt ma úgy hívják, hogy munkahely. Ahol van, ott csodát láthatunk, példa erre a kiskunfélegyházi tanyai óvoda. Ahol négy óvónő, három dajka csaknem negyven aprósággal foglalkozik ma is, a környéken pedig ismét egyre többen telepednek meg. S nagy rang, ha a zsúfolt óvodáival küszködő városból is idejárhat a gyerek.

Vegyesen jó
Mi jobb a gyerekek testi-szellemi fejlődésének, és mi a megfelelő az anyukáknak – Lázár-Cseke Éva pszichológussal, a budapesti XI. kerületi nevelési tanácsadó munkatársával beszélgettünk.
– Különböző szokások dívnak a szülés utáni otthonmaradással kapcsolatban. Kaliforniában például néhány nap után mennek vissza az anyukák dolgozni, míg nálunk három évig maradhatnak otthon a gyerekkel, miközben némi pénzt is kapnak az államtól. Melyik a jobb a gyereknek: ha csak az anyukával marad hároméves koráig, vagy ha minél korábban közösségbe kerül?
– Vegyesen jó, de legfőképpen a gyermek igényeinek megfelelően. Léteznek mindenfelé törvények, protokollok és szabályok, ezek között nagy eltérések vannak, Európán belül is jelentős különbségeket figyelhetünk meg. Belgiumban például a gyereket három hónapos korától tekintik „szociális életre” alkalmasnak, érettnek arra, hogy társas környezetben legyen. Magyarországon a bölcsődék többsége másfél éves kortól fogadja a kicsiket. De, ismétlem, a legfontosabb a csemete szükséglete: van olyan gyerek, akinek az a jó, hogy biztonságban, az édesanyja mellett töltsön el négy évet, ugyanakkor van olyan is, akinek már kétévesen igénye van a „kortársak” társaságára.
– És mi jobb a szülőnek?
– Nyilván az anyukának is jobb, ha az első években a családi fészekben lehet a gyerekkel – kivéve, ha olyan típus, aki nem tudja feldolgozni mondjuk a munkahely esetleges elvesztése vagy a társaság hiánya okozta stresszt. Ha ilyen az anya, és ez manapság nem is olyan ritka, vagy ha a család nem tudja eléggé színesen kitölteni a kicsi hétköznapjait, valóban az a jó választás, ha a gyerek bölcsődébe kerül. Hiszen ha a fáradt, fásult és frusztrált anyukával tölti az idejét, az egyiküknek sem használ.
– Egy bizonyos uniós dokumentumban, a Barcelonai Célkitűzésekben többek közt az szerepel, hogy legkésőbb 2010-ig a háromévesnél fiatalabb gyerekek 33 százalékának biztosítani kell a nappali ellátást, azaz a bölcsődét. Erről mit gondoljunk?
– Mindenképpen az lenne a jó megoldás, ha ez a három év továbbra is rendelkezésére állna a gyereket vállalóknak. Most is egyéni döntés kérdése, hogy ebből ki mennyivel akar és tud élni, és  ennek a döntésnek továbbra is a szülők kezében kell maradnia.

Fogamzás után kell jelentkezni
Nyugat-Európában már régóta probléma a kicsi gyerekek elhelyezése, különösen azért, mert a szociális rendszer sokkal rövidebb időre támogatja az anyák távolmaradását a munkahelytől. A szülőknek gyakran bele kell törődniük abba, hogy a gyereknek nem kapnak helyet a bölcsődékben, a problémát máshogy kell megoldaniuk.
Három hónap szülési szabadság, és aztán vissza a munkahelyre – ez vár az anyukákra az erős szociális hálójáról híres Franciaországban. Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy a kisgyerek elhelyezését egy állami bölcsődében sikerül megoldani, ugyanis a helyek száma ordítóan kevés. A kisgyerekes szülőknek szóló weboldalak egyenesen azt tanácsolják, hogy a gyermek fogamzásakor érdemes jelentkezni a kiszemelt intézmény igazgatónőjénél, és havonta a nyakára járni – az állami bölcsőde árai ugyanis figyelembe veszik a családi jövedelem nagyságát és a gyerekek számát is. Amennyiben ezt a szolgáltatást nem sikerül igénybe venni, akkor marad a bébiszitter, a nagyszülők vagy valamely közbenső megoldás – ha nem tudják valahogy szívességi alapon elhelyezni a kicsit, a költségek jelentősen magasabbak lesznek, mint ha a gyerek bölcsibe került volna.
Hasonló a helyzet Németországban és Nagy-Britanniában is. A szigetországban a munkaviszonnyal rendelkező nők összesen harminckilenc hét fizetett anyasági szabadságot kapnak. Az óvoda és a bölcsőde nem válik el szorosan egymástól. Léteznek állami és magánbölcsődék is, az ellátás azonban csak a harmadik évtől ingyenes – a közelmúltban többször felvetődött, hogy a bölcsődei ellátást már a második évtől támogatni kellene, de eddig ez az elképzelés nem valósult meg, nem utolsósorban a magánbölcsődék ellenállása miatt. Sok helyen az állam által rendelkezésre bocsátott fix napi fejpénzre (3 font) egy-két fontot rá kell fizetni, így lehet jobb minőségű szolgáltatáshoz jutni.
Németországban 14 hét szabadság jár a szüléshez, és főszabály szerint tizenkét hónapig az anyuka otthon maradhat a gyermekével, amihez a fizetése kétharmadának megfelelő összeget kap az államtól. Hároméves kortól az óvoda általában megoldott, de a bölcsődei helyekért itt is ádáz harcok folynak, különösen a szövetségi állam nyugati részén. A volt keletnémet területek kevés pozitív örökségéhez tartozik a jól kiépített bölcsődei hálózat, a nyugati országrészben a férőhelyek számának növelése visszatérő kampánytéma. A rendszer a franciához hasonló, a bölcsődei díjak megállapításánál figyelembe veszik a család jövedelmét is.

Bölcsifrontról jelentem
Ha rendre kevesebb gyerek születik – ráadásul kevesebb, mint amennyien meghalnak –, előbb-utóbb elfogyunk. Persze nem a teljes emberiségre kell gondolni, az igencsak szépen szaporodik. Hanem a magyarra – hát mi valahogy egyre csak fogyogatunk. Már évek óta.
Nyilván nagy melléfogás volna ezt a lélekszámapadást csak a bölcsődék hiányára fogni. Mégis, a gyerekek bölcsis-ovis elhelyezése miatti körömrágás közepette felvetődik az emberben néhány kérdés. Például az, hogy nem kellene mégis valahogyan több pénzt juttatni a dedószektorba akár a központi, akár a helyi költségvetésből? Mert amíg a potenciális szülő ténylegesen csak egy döntésképtelen és aggodalmaskodó fiatal, éppen azért, mert nem tudja, hogyan illessze össze a gyerek-, illetve a munkavállalást, továbbra is fogyni, egyre fogyni fogunk.
Tudjuk a híradásokból, beszélgetésekből, netán saját tapasztalatunkból: bölcsődéből egyre kevesebb van. A városokban a gyári, illetve üzemi bölcsődék szinte kivétel nélkül megszűntek a rendszerváltozás után, a „tanácsi” bölcsik pedig nem tudják befogadni a gyerekek – bár folyamatosan csökkenő – seregét. Vidéken meg éppen e helyzet fordítottjával kell szembenézni: olyan kevés a gyerek, hogy nem kifizetődő fenntartani a bölcsődét (legalábbis a működtetőnek; a szülőknek nyilván megérné).
Hogy ebben az áldatlan helyzetben mit lehet tenni? Legyen az ember előrelátó. Hiszen ha ma, márciusban lelkesen besétál az anyuka vagy apuka a bölcsődébe azzal, hogy szeptembertől naponta vinné oda a csemetéjét, kisétálni már komor, gondterhelt arccal fog. Bizony: tetszettek volna feliratkozni egy évvel, de inkább kettővel ezelőtt a várólistára, aztán meg tetszettek volna többször is érdeklődni, a kezdeti szándéknyilatkozatot támogatandó. Vagy el lehet menni valamelyik  magánbölcsődébe, ahol havi hatvan-, nyolcvan- vagy még több ezer forint ellenében „minőségi ellátást” kap a gyerkőc – nem titok, hogy a legtöbb magyar családnak a keresetéből erre nem jut. Javulni fog a helyzet a közeljövőben? Nem úgy tűnik – nem hallunk olyan híreket, melyek szerint országszerte egyre-másra avatják az új bölcsődéket meg óvodákat.
Notórius gyermek-bölcsibe-oviba-hordozóként felfigyeltem egy érdekes jelenségre. Arra, hogy mindkét intézményre ki van helyezve a nemzeti lobogó – és mindkettő tépett, rongyos, szakadt, egyszóval siralmas állapotban van. Gondolom, az állam meg a helyi önkormányzat pénzéből egy-egy új lobogóra összedobhatnának épületenként háromezer forintot. Esetleg háromezer-kétszázat. Ha már új termekre és jobb bérekre nem futja.

Helyben járó világ
A játszótéren hintázunk a késő téli, kora tavaszi napsütésben. Körülöttünk kismamák beszélgetnek, s a leggyakoribb téma bizony a bölcsődehelyzet. Mármint hogy egyéves előjegyzés a minimum. Lányom csak hallgat, el sem meri mondani a többieknek, hogy az unokámat minden további nélkül, simán felvették, alig három hónappal előbb kellett jelezni, hogy majd  mennének. De persze ez egyike a nagyon kevés, még megmaradt munkahelyi bölcsiknek. Igaz, nagyon pici, egy helyen az óvodával, bár ezt inkább előnynek érezzük, mintsem hátránynak, hiszen bensőséges, családias a hangulat.
Másnap, valamit keresve az interneten, rátévedek egy kismamafórumra, ahol éppen a bölcsitémát taglalják a hozzászólók. Néhány, hozzánk hasonlóan szerencsés kivételtől eltekintve, mindenki csak panaszkodik, hiszen például Pest megyében alig van bölcsi. A fiatal családok kétségbeesve keresik a megoldásokat.
Átfut rajtam az ismerősség érzete. Majdnem harminc évvel ezelőtt mi is futkostunk fűhöz-fához. Azért, hogy a vállalati bölcsődébe bekönyörögjük magunkat. Ma már nem is tudom, miért volt annyira nehéz. Hiszen számos olyan gyerek járt oda, akinek semmi köze nem volt a céghez. Végül hatalmas, vezérigazgatói protekcióval elértük, hogy kislányunk az apja munkahelyének épületébe, az ötödik emeletre járhasson, ahol három kis szobában zsúfolódtak a gyerekek. Havonta egyszer kaptak fél napra egy minibuszt, ami kivitte őket a Városligetbe, különben soha nem mentek levegőre. Viszont kaptak benti ruhát, pelenkát, sok gyümölcsöt, szép játékokkal játszottak. Hogy igazán jó volt-e nekik így, aligha gondolom, bár jókedvűnek látszottak és remek fiatal gondozónők foglalkoztak velük. De más választásunk akkor nemigen volt. Ezt a kényszermegoldást úgy próbáltuk ellensúlyozni, hogy délután rohantunk a gyerekkel a játszótérre, hétvégén meg sokat kirándultunk.
De azért elszomorító azt látni, hogy semennyit sem ment a világ előre ez ügyben. Sőt. Sok családnak még a mi kis szűkös, zajos, nagykörúti bölcsink is elérhetetlen vágyálom.