Rohammentőre vár az egészségügy

Kezdjük a betegutakkal, vagyis azzal, hogy hová kerül a gyógyításra szoruló polgár. Nos, ez ma teljesen esetleges, gyógyulása nagymértékben függ attól, hogy hová született. A kórházak többsége ugyanis sokféle betegség gyógyításával foglalkozik – teljesen eltérő színvonalon. Esetleges az is, hogy az épület, amelynek a kórház otthont ad, európai színvonalú, modern hely-e, vagy pedig lepukkant épület, ahol a betegnek az élettől is elmegy a kedve.

Már persze, ha a jobblétre szenderülése előtt sikerül egyáltalán bekerülnie a kórházba. A teljesítményvolumen-korlát felállítása miatt ugyanis sok esetben hosszasan várhat erre. Közben állapota romlik. De hogy ne romoljon a sírig, támogatott gyógyszert szed, s drágább a majdani beavatkozás is, mintha a betegség felismerését követően azonnal megkezdték volna a gyógyítását.

A kórházak gyógyító munkájának korlátozása sem gonoszság, inkább annak az akadályozása, hogy mindenkit befektessenek és tartsanak jó hosszú ideig a kórtermekben – levéve az ezért járó összeget. Viszont a gyógyítókat sem a csalás vezeti akkor, amikor így tesznek, hanem a pénzhiány – a számlákat igyekeznek kiegyenlíteni a nagyobb bevételből.
Mindez a beteget kevéssé érdekli, ő gyógyulni akar, mégpedig mielőbb. Mit tehet, hogy a sor elejére kerüljön? Orvost választ – és kinyitja a pénztárcáját. Vagy előre, vagy utólag. Előre akkor, ha a doktor a kórházban elvégez bizonyos vizsgálatokat, majd visszarendeli magánrendelőjébe – és még az is megesik, hogy ugyanabba a kórházba. Legálisan – a helyiséget, a műszereket a doktor úr a kórháztól bérli. A folyosónak ezen a szakaszán a beteg számlát is kap...

A másik fizetős eset a klasszikus. Az orvos gyógyít, a beteg pedig hálálkodik – borítékba rejtett készpénzzel, zsebbe dugva. A helyzet rossz az orvosnak is, aki nem utasíthatja vissza a hálapénzt – mert nincs olyan helyzetben, mivel a fizetése arcpirítóan alacsony. Ha mégsem vállalja a megalázó helyzetet, mehet külföldre, ahol tárt karokkal és a honi fizetések többszörösével várják. A következmény hazánkban a hatványozódott orvoshiány.

Pedig kiképzésük nem csekély összegbe kerül, orvosonként húszmillió forint. Ezt ajándékozzuk a nálunk gazdagabb országoknak akkor, amikor a gyógyító személyzetet a megélhetésükhöz elégtelen fizetéssel távozásra késztetjük.

De még ha oly’ nagyon elszánt volna is az egyetemről kikerült ifjú, hogy minden körülmények között marad, akkor is egyre nehezebb a szakvizsgát letennie. Nem a szorgalma hiányzik hozzá, hanem a szükséges esetszáma. Mert a szakorvosok a magasabb fizetés érdekében – a saját szempontjukból érthetően – a lehető legtöbb beteget maguk gyógyítják.

Mert Magyarországon nem a gyógyító intézményeknek van betegük, hanem az orvosoknak. Az osztályokon a professzor a szó szoros értelmében élet és halál ura – mint a feudalizmusban. Ezt pedig a fiatal, végzett orvosok egyre kevésbé szívelik. Természetesen nem a professzorok szaktudását vitatják, hanem az irányítási módszereiket sérelmezik. Akkor inkább irány Nyugat.

Vannak szakorvosok, akik nem vándorolnak el, s hálapénzt sem fogadnak el, hanem felcsapnak a gyógyszergyárak reklámembereinek – vagyis orvoslátogatóknak –, amihez az orvosi diplomán kívül semmiféle szakvégzettségre nincs szükségük – s így keresnek többet, mint a legtöbb kollégájuk. Mindezzel „csupán” két probléma adódik. Az egyik, hogy a hosszú évek alatt megszerzett tudásukat nem kamatoztatják – a másik, hogy elsősorban a gyógyszereket gyártók érdekeit képviselik, nem a gyógyítást. Az alacsony fizetésű orvosok pedig nyilván elcsábulnak akár csak egy-egy továbbképzésnek álcázott egzotikus út ígéretétől – amelyet a gyógyszereket gyártók finanszíroznak.

A beteg tehát vagy vár, vagy fizet. És nem egy esetben bizonyos gyógyszereket is behozat a hozzátartozóival, akik sok esetben az ápolásukban is részt vesznek. Mert nem csupán az orvosok helyzete rendezetlen, hanem az ápolóké is.

Ha a betegnek szerencséje van, végül gyógyultan távozik a kórházból, mivel a hivatásukat gyakorló orvosok, ápolók az említett gondok ellenére meggyógyították.