Legnagyobb fajkihalás

Alighanem a földtörténet legnagyobb fajkihalása zajlik bolygónkon – állítják környezetvédelmi szakemberek. A Természetvédelmi Világszövetség minap közzétett jelentése csak ráerősít erre: ma már szinte bizonyos, hogy a világ nem lesz képes csökkenteni a fajkihalás mértékét úgy, ahogy azt az 1992-ben aláírt egyezményben vállalták a résztvevő országok.

EgyensúlyValló László2009. 07. 15. szerda2009. 07. 15.
Legnagyobb fajkihalás

A legújabban frissített Vörös Lista szerint az azon szereplő mintegy 45 ezer veszélyeztetett fajból mára közel kilencszáz kihaltnak tekinthető. A Természetvédelmi Világszövetség jelentése szerint a kétéltűek mintegy harmadát, az emlősök negyedét, a madaraknak pedig 12 százalékát fenyegeti a kihalás veszélye. Ami még akkor is igen drámai jövőkép, ha a jelenleg ismert 1,8 millió fajnak csupán 2,7 százalékáról rendelkezünk részletes tudományos ismeretekkel.

A kihalás előzménye az egyre csökkenő egyedszám, e tekintetben a trópusokon élő szárazföldi gerincesek szenvedték, szenvedik el a legnagyobb veszteségeket. Közöttük is a tigrisek helyzete talán a legbizonytalanabb. Napjainkban összesen 5-7 ezer vadon élő tigris található a Földön. A legnagyobb veszélyt az orvvadászat ijesztő arányú növekedése, az emberi tevékenység kiterjedése, valamint az infrastruktúra fejlődése jelenti számukra, ez utóbbiak egyre szűkítik, zsugorítják a természetes élőhelyeiket. Nem jobb a helyzet a tengerekben, óceánokban sem; az utóbbi tíz év alatt mintegy 30 százalékkal csökkent az ott élő gerincesek száma. A legveszélyeztetettebb faj a csipkés pörölycápa, a kardhal, illetve a Jangce folyóban élő folyami delfin. A tengerekben a túlhalászat, a part menti települések növekedése és a folyamatosan növekvő szennyezés idézi elő a drámai viszonyokat.

S mi a helyzet Európában? Itt - a Nemzetközi Természetvédelmi Unió fölmérése szerint - minden hatodik emlősfajt fenyeget a kihalás veszélye. Az ember terjeszkedése, a beépített környezet növekvő aránya, az erdőirtás mellett az árterületek kiszáradása, illetve lecsapolása veszélyezteti az élővilágot, mert ezek miatt csökken, szűkül az életterük. De a fokozódó mezőgazdasági termelés, illetve a talaj, a vizek és a levegő szennyezése is ritkítja soraikat. Mindezek különösen is megviselik a párduchiúzt, a tatárantilopot, a földközi-tengeri barátfókát és az északfoki bálnát, amelyek ma a kihalás szélén állnak. (Párduchiúzból például alig 150 példány él, a barátfóka állományát pedig legföljebb 450 egyedre becsülik a szakértők.)


Ma már csak szigorú fajvédő programokkal, jelentős anyagi áldozatokkal menthetők meg, mint például az európai bölény, amely száz évvel ezelőtt került nagy veszélybe. Az utolsó példányait gyűjtötték össze az állatkertekben, majd szigorúan védett rezervátumokat létrehozva fokozatosan visszaszoktatták őket a természetbe. Így érhette el példányszámuk mintegy száz év alatt az ezernyolcszázat. Hasonló sikertörténet az alpesi kőszáli kecske esete is, amelyet az ezernyolcszázas évek végén szinte az utolsó példányig levadásztak, mígnem az utolsó pillanatban Olaszország teremtett neki menedéket az egyik nemzeti parkjában, ahol számottevően el is szaporodott és így megmenekült a teljes kipusztulástól.
 

Ezek is érdekelhetnek