Legális vérfertőzés?

A közeli rokonok szexuális kapcsolatát minden korban és minden földrészen súlyos bűnnek tartották – bár, ahogy alábbi kultúrtörténeti kalandozásunk is mutatja, a határok folyamatosan változnak.

Mondhatni, a vérfertőzés latin elnevezése, az incestus – ami tisztátalanságot jelent – is sokat elárul e bűn megítéléséről. Egykor az asszírok, a hinduk, a germánok és a zsidók egyaránt halállal büntették az elkövetőket, sőt e nászok ártatlan gyümölcseit, a gyermekeket is. A bűnös kapcsolatban élő személyeket rendszerint vízbe fojtották vagy elevenen megégették, eltemették, befalazták. A kegyetlen büntetések egyúttal azt a célt is szolgálták, hogy az őselemek (víz, tűz, föld) segítségével magát a közösséget is megtisztítsák.

A megtorlások elérték a kívánt célt. A szláv népeknél például a vérfertőzéstől való rettegés olyan erős volt, hogy még heted-nyolcad fokú rokonság esetén sem engedélyezték a házasságot. I. Gergely pápa 500 körül a hetedízigleni rokonsági foknál még tiltotta a házasságot. Ezt a rendeletet az 1215-ös lateráni zsinat enyhítette: már csak negyedízigleni rokonoknak volt tilos szexuális kapcsolatot létesíteni.

Hazánk törvényei a XVIII. századig tűzhalállal büntették az effajta viszonyt. A krónikák feljegyezték Mulnár András lőcsei polgár esetét, akit 1556-ban nyilvánosan megégettek, mert teherbe ejtette a lányát. A szerencsétlen (feltételezhetően megerőszakolt) lányt a szülésig börtönbe zárták, majd a gyermek világrahozatala után könyörtelenül kivégezték. Egy évszázaddal később „megenyhült” Lőcse törvényszéke: csupán száműzték a város területéről azt a két jobbágyot, akik unokatestvérként házasságban éltek, de előírták számukra, hogy azonnal hagyjanak fel bűnös viszonyukkal.

A nagyon közeli rokonok (apa-lánya, anya-fia, testvérek) szexuális kapcsolata vitán felül elsősorban az emberek erkölcsi érzékét bántja – véli Magyar László András orvostörténész. A vérfertőzés tilalmát azonban az a felismerés is indokolja, hogy a családtagok génkeveredése esetén bizonyos örökletes betegségek (például hemofília, idiotizmus, fejlődési rendellenességek) gyakrabban fordulnak elő. Ennek kivédésére terjedt el régen a leányrablás szokása, mikor is a kis létszámú közösségekben élő népek fiatal férfi tagjai csoportosan rátámadtak egy másik törzsre, nemzetségre, hogy így szerezzenek maguknak feleséget. Erre a vérfertőzést elkerülő szokásra utal a szabin nők elrablása, valamint Hunor és Magor vándorlásának mítosza.

Na persze az uralkodók mindenkor hajlamosak voltak abban a hitben ringatni magukat, hogy ők felette állnak a természet törvényeinek. Az ókori Egyiptomban bizonyos időszakokban rendszeresen előfordultak testvérházasságok; például a reformer Ekhnaton fáraó a húgával élt együtt, és több gyermeket nemzett. Később az európai uralkodóházakban szintén gyakran került sor viszonylag közeli hozzátartozók nászára.

Gyakorlatilag ez a könnyelműség okozta a Habsburg-ház spanyol ágának vesztét, ahol a sorozatos egymás közötti házasság miatt fellépő, ritka genetikai rendellenesség egyre súlyosbodott. A spanyol Habsburgok ugyanis 1516 és 1700 között, hogy megtartsák a hatalmat, egymás között házasodtak. A majd’ kétszáz év alatt kötött 11 frigyből 9 első unokatestvérek vagy nagybácsi és unokahúg között jött létre. A „belterjesség” II. Károlynál csúcsosodott ki, akit a kortársak nagy fejű, gyenge tüdejű gyermekként írtak le, aki csak négyéves korában tanult meg beszélni és nyolcesztendősen járni. Felnőttként gyakran voltak gyomorpanaszai, harmincéves korára pedig már egy aggastyán benyomását keltette. Két feleséggel is próbált utódot nemzeni, de nem sikerült. Így II. Károllyal kihalt az uralkodóház. Szerencsére...