Hisztériások fogságában

A gyermekekre egy bizonyos életkorban jellemző a hisztéria, amivel az akaratukat próbálják ki, hogy azt a környezetükre erőltessék. Ha kell, hát csellel, zsarolással, mindenre elszánt színjátékkal, idegtépő sírással, kiabálással, visszabeszéléssel érik el a céljukat.

A tipikus hisztérikus ember alapvetően normális, szeretetre méltó vonásokkal rendelkező gyermek vagy felnőtt. (Gondoljunk csak arra, hogy a civil élet ilyesfajta szereplői mellett hány színész, művész, énekes, manöken hisztis megnyilvánulásával találkozunk.) Ellentmondásos viselkedésükben ott lapul a – nem egyszer meg sem gondolt – szándék, hogy másokat feldühítsenek, s így máris a figyelem középpontjába kerüljenek. Ezt a helyzetet „bezsebelve” pedig alig várják, hogy kibékülhessenek a környezetükben lévőkkel, s magukat újra rajongással vetessék körül.

A hisztérikus emberre jellemző az idealizmus, az álmodozás, a gyermeki rajongás, az érzelmi fellángolás, a látványos elvonulás. Az ilyen típusúak vidámsága, társaság-központúsága, mókamester szerepe viszont csak felszínes. A jó poénok mögött mélységes szakadék, depresszióra való hajlam is felfedezhető. Ők a társaság üdítő színfoltjai, akikről senki nem képzelné, hogy otthon a négy fal között némaságba burkolóznak, s nem ritkán kibírhatalan hangulatemberek. Ezt családi környezetükben nem is nagyon titkolják, bár igazából be sem ismerik, de azt mindenesetre elvárják, hogy a környezetük hozzájuk igazodva éljen és gondolkodjék. Ha ebbe az elképzelésbe bármi hiba csúszik, a hisztérikus kitörések nem maradnak el. Ekkor a hozzátartozók inkább engednek, hiszen végre visszatér a csend és a nyugalom. Akkor is, ha ez csak igen törékeny és átmeneti békesség.

A szangvinikus ember alapvető hiedelme a valamihez  végleges kötődéstől, a bezártságérzettől való  félelme. Számára lelki büntetés a várakozás, a határidős feladatok teljesítése, a másokhoz alkalmazkodás. Ha valami nem az elképzelései szerint alakul, nem mindig mondja meg nyíltan, hanem elvárja, hogy a körülötte élők olvassanak a gondolataiból, levonják a megfelelő következtetéseket és azokból okulva cselekedjenek. Ellenkező esetben olykor napokig-hetekig tartó némaságuk éppen olyan büntetése a többieknek, mintha hiszériás kirohanásokkal fejeznék ki nemtetszésüket.

Honnan vesszük észre, ha igazi hisztis emberrel van dolgunk? Ha azt érezzük, hogy a saját akaratunk szinte megszűnik létezni, mintha hipnózis alatt állnák, akkor a hisztis fél játékszabályai szerint élünk – míg végül az önbecsülésünk komoly sérüléseket szenved. A hisztériások trükkös bűvészek, akik magukra vonja a közönség figyelmét, s elragadó természetükkel rávesznek bennünket arra, hogy nekik minél több elismerést, szabadságot, szeretetet adjunk, őket vágyaikban ne korlátozzuk. Ha pedig e törekvésük csorbát szenved, újabb hisztinek lehetünk elszenvedői.

Csak rajtunk múlik hát, hogy elviseljük-e mindezt, vagy ha a felnőtt hisztérika semmiképpen sem hajlandó a kompromisszumokra, akkor előbb-utóbb békés búcsút vegyünk tőle.