Játék életre-halálra 2.

– Én piti játékos voltam a mai nagy vesztőkhöz képest. Az az én egyéni szerencsém, hogy akkoriban még nem volt ekkora tere a csábításnak. Egyszer három napig nyomtam a gépet a maximális téten, mire „nagy nehezen” elbuktam 110 ezer forintot – 1994-ben. Ma órák alatt lehet milliókat veszteni. A legnagyobb nyereményemre hajszálpontosan emlékszem: délelőtt nyertem 40 ezret. Este már újabb 60 ezret töltöttem a gépbe. Éjjel pedig hazamentem az utolsó maradék 20-ért. Tehát az emlékezetes nyerés voltaképpen 80 ezer forintomba került...

Így, utólag – azóta addiktológiai szakértői szemmel visszanézve, egészségügyi diplomát szerezve – világosan látja, miért játszik újra és újra az, aki folyamatosan veszít. Mert beteg.

– Bonyolult genetikai és pszichológiai anomáliák – bántalmazás, bizonytalan családi légkör, apa alkoholizmusa, örökbefogadás, állami gondoskodás és így tovább – hatására alakul ki valakinél a betegség, amelynek kísérő tünete bizonyos gondolkodási sémák torzulása és a kényszer kialakulása, rögzülése, ismétlődése – fogalmaz Fekete Péter, aki miután absztinenssé vált, segíteni próbál függőségben szenvedő sorstársain.

– Van egy bizonyos pont, amikor elhatalmasodik az önutálat, a szégyen, a lelkiismeret-furdalás és legfőképp a bűntudat a játékosban, mert valahol a lelke mélyén tudja, hogy sokat vesztett, ha nem is adja össze a veszteségeket. Ilyenkor már az ember tulajdonképpen mindent utál, nem csupán önmagát: a játékot, a játéktermet, az ottani embereket. Ez valami olyan érzés, mint mikor az ember eladja a lelkét és a pénzét az ördögnek, vagy zaciba vágná saját magát. És ki akarja váltani onnan. Egy nagy nyereménnyel. Ennek az érzésnek az elhatalmasodása adja gyakorlatilag a játékbetegség halálos ölelését.

Fekete Péter egyvalamit biztosan tud: nagyon keveseknek, ezer emberből talán egynek sikerül sorstársi közösség nélkül játék- és italmentesnek maradni. Először a Névtelen Alkoholistáknál kötött ki, ahol megtanulta: a „soha többé” túl nagy teher, nem bírja el. „Csak ma nem iszom, 24 órát kibírok” – ez lett az új szlogen. A játékfüggőség elleni küzdelemben is. Egy másik beteggel 1995 őszén megalakították a Névtelen Szerencsejátékosok első magyarországi csoportját, amely egy év után megszűnt. De 2000-ben másokkal, másutt újabb csoportot alapított.

Hogy működnek a Névtelen Szerencsejátékosok? A tagok önkéntesen járnak, nincs nyilvántartás, nincs vezetéknév, nincs tagdíj. Nincs főnök; vezetők vannak, akik szolgálják a csoportot. Olyan egyenrangú emberek jönnek el a gyűlésekre, akik felismerték beteges szenvedélyüket. A felépülés első lépése annak a belátása, hogy elveszítették az uralmat a szerencsejáték felett, és életük irányíthatatlanná vált. A cél nem a játék feletti kontroll visszaszerzése, mert az nem lehetséges – hanem megtanulni játék nélkül élni. Mindig csak egy napig...

– Legutóbb 1995 márciusában jártam játékteremben – emlékszik vissza Fekete Péter. – Semmi pénzért nem mennék be. Eleget szenvedtem ahhoz, hogy a tűzzel játsszak. Emlékszem a rengeteg visszaesésemre, ami úgy kezdődött, hogy „egy pici játék nekem is jár”, és bedobtam néhány száz forintot. Aztán néhány ezret. Aztán mindet.

A holnap 16 órakor olvasható 3. részben a Baranya megyei Kovácsszénájára látogatunk, ahol a világtól elzárva élnek a legsúlyosabb játékfüggők.