Legenda a tökéletes családról

Kamaszkorában azt hiszi az ember, nincs nagyobb csapás, mint egy elbaltázott szilveszteri buli. Később, amikor párkeresőben próbálna gyökeret ereszteni, meghitt, kettesben töltött estére vágyik a kisebb-nagyobb Ő-vel, s már azon görcsöl, nehogy végül egyedül koccintson.

Ha elkél az ember lánya, akkor családanyaként jó oka van azon aggódni, hogy hibátlanul sikerül-e a karácsonyi halvacsora. Aki elvált, úgy félhet a szentestétől, mint a foghúzástól, hiszen ott fehéren-feketén kiderül, hogy már nincs szép, kerek családja. Ha ezt túlélte, kezdhet szorongani azon, hogy amikor szegény kisnyugdíjas lesz, vajon rányitják-e a gyerekei az ajtót, vagy hüppöghet egymagában a Mennyből az angyal dallamára.

Az ünnepeket mintha arra találták volna ki, hogy ráébredjünk, mennyire nem kerek az életünk – morgolódnak sokan. Holott valószínűleg nem a naptárban és a szokásokban van a hiba, hanem abban, ahogy mi közelítünk ezekhez a jeles napokhoz.

Több évtizede íródott egy lélekboncolgató alapmű, ez a címe: Hogyan legyünk boldogtalanok? A jeles szerzőpáros nem másról értekezik benne roppant humorosan, mint „az önsorsrontás tudományáról”. Arról az önkínzással felérő folyamattal, ahogy – szívós munkával – magunk keserítjük az életünket. A könyv szakkifejezésével élve így születik a Személyre Szabott Totális Gyötrelem – csupa nagybetűvel. Az aggodalmaskodás minden élethelyzetet még keservesebbé tesz. Ha éppen nincs semmi komoly bajunk, nyilván azon szorongunk, hogy ez biztos csak vihar előtti csönd.

Milyen baklövéseket követünk el? Itt van mindjárt a tökéletes karácsony legendája. Megfeszülünk, hogy legalább azon az egy estén minden éppen olyan legyen, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Vigyázunk minden mozdulatra. Mindenhol megesik aztán, hogy véletlenül valamelyik családtag apróbb bakit vét. Az elvált apa ritkán látott gyereke izgalmában üdítővel végigönti a szépen kitisztított szőnyeget. A mindig igyekvő, tökéletes férj a kislány ajándékát véletlenül a kocsi mellé teszi a járdára, majd ott is felejti – elporzanak az autóval, sose lesz meg. Feldől a fenyőfa, mert megint nem volt, aki rendesen kiékelje. S ezekből a gikszerekből, ha nem vigyázunk, óriási patália kerekedhet. A feszültségnek elég egy kis szikra, s máris robban – akkor pedig fuccsba megy a tökéletes család legendája is.

Ha máskor óriási lufivá fújtuk a kis gondokat, mit tegyünk akkor, ha tényleg nagy baj ért? Megeshet, hogy szomorú lesz az ünnep. Talán azért, mert már nincs velünk a mindig igyekvő férj, akit pedig mennyit ugrattunk, mikor elhagyta az útszélre ejtett ajándékot. Vagy már nem lehet köztünk a nagynéni, akitől mindig ódivatú holmikat kaptunk, húztuk is a szánkat miatta.

Ha nem volna ennyire zajos és harsány az ünnepi készülődés, talán könnyebben szoknánk az elcsendesülést, és nem szenteste szakadna ránk az igazság pillanata. Az, hogy ki tartozik valóban hozzánk, s ki nem. Kinek vagyunk igazán fontosak, kinek nem.

Az ünnep valójában olyan, mint amilyen az életünk. Azt mutatja meg, hogy mit építettünk egész évben. Az bizony megesik, hogy nem vagyunk elragadtatva a lelkünk „építményétől”, mert behúz a hideg szél. Ám jövőre új esélyt kapunk, hogy újravakoljuk a repedezett falakat. A lélekgyógyászok szerint a bajok felét már azzal legyőzzük, ha a gyötrelemgyártás helyett a boldogságunkon kezdünk dolgozni. Talán a jóllétünk is lehet Személyre Szabott és Totális, így, szép nagybetűkkel...