Az anyának csak két hét boldogság jutott

Valóban anyaszerepet vállalt a tiszalúci Papp József harminchét éves felesége tavaly december 12-i halála óta. Mónika két árvát hagyott rá: egy gyámoltalan csecsemőt, Mátét, meg az első házasságából egy kamaszlányt, a tizenhat esztendős Brigittát, aki mérhetetlenül szereti kis öccsét, de csak délutánonként dajkálhatja, mert napközben Miskolcon, a közgazdasági szakközépiskolában tanul.

Kertes házukban, úgy érzem, mintha két emberrel beszélgetnék. A szülési szabadság után most gyedre, majd gyesre készülő gondos, szerető apukával, aki szemmel láthatólag remekül kitanulta a csecsemőgondozást. Csak a fürdetéssel nem boldogult eleinte. Brigi segített neki, de már ez is megy. Ha Mátéról van szó, nem ismer lehetetlent! A férfinak féltők, óvók, gyöngédek a mozdulatai, s büszkén mondja: a 3 kiló 20 dekával született fia már 8 kiló, hasalni, ülni tanul, fürge, szép és olyan jó gyerek, ami csak mesekönyvekben létezik.

– Ha este fél 11-kor megetetem, reggel ötig alszik, mint a bunda. Éjjel nem sír fel, nappal ritkán nyűgös, mindenkivel barátságos. Hogy van-e segítségem? Nappal igen, de az éjjelek csak a miénk. Nagymamára sajnos nem számíthatunk. Móni anyja két éve halt meg, nekem is már csak az apám él Miskolcon. A tragédia után az egész falu „ránk mozdult”. A helyi gyógyszertárban dolgoztam sofőrként, s a főnök asszonyom és lányai naponta jönnek. Meg Móni barátnője, neki 11 hónapos a kicsije, sokat tanultam tőle, a mai napig besegít.

A „másik” ember akkor bújik ki belőle, mikor egy bekeretezett, maga készítette képet ad a kezembe. A képen üde arcú, szép fiatal nő mosolyog karjában tartott kisfiára. Papp József akkor készítette, amikor felesége – összesen tán két hetet – itthon tölthetett a fiával. Két hét közös boldogság? A férfi ebbe nem tud belenyugodni. „Ilyen nincs!” – mondogatja, hiszen sportos alkatú, egy szerencsi áruházban dolgozó neje egészséges volt, a terhessége pedig problémamentes. Még túl is hordta egy kicsit a babát, mikor fogadott orvosuk a miskolci városi kórházban császármetszéssel kiemelte Mátét.

A dráma rövid összefoglalója: az orvos szüléskor megvágta a csecsemő koponyáját, emiatt átkerült a megyei kórház gyermek-egészségügyi központjába. A seb begyógyult, a szülés után két és fél napra hazaengedték az asszonyt. Otthon aztán belázasodott. Antibiotikumot szedett, injekciókúrán esett át, de semmi nem használt. Beutalták a városi kórház infektológiai– fertőző betegeket ellátó – osztályára. Bár minden létező vizsgálatot elvégeztek rajta, a méhét is kivették, a láz maradt, miként az orvosok tanácstalansága is. Mónikát végül a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrumának 3-as belklinikájára vitték december elején, ahonnan már soha többé nem tért haza.

A boncolás szerint a halál oka keringés-összeomlás, a méhkivétel és a császáros szülés okozta sokkos állapot volt. Hát ezért vált az elárvult csecsemőjét gondosan pátyolgató apukából egy elszánt férfi is, aki tudni akarja, ki hibázott. Feljelentést tett a BAZ megyei rendőr-főkapitányságon „foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés miatt”, ügyvédet fogadott, és várja az igazságügyi orvos szakértői véleményt, mert ennek függvényében kérhet belső vizsgálatot a miskolci kórház ellen. Debrecenben ugyanis őszintén megmondták neki: amikor a felesége odakerült, már menthetetlen volt, kicsit elkéstek…

Az előírt határidő rég letelt, eredmény azonban még nincs. De ő nem adja fel! Nem a kártérítés érdekli, hiszen Móni életét már a milliók se adnák vissza, hanem az, hogy derüljön ki végre az igazság.

– Anyu nincs többé! És mit mondjak majd neked, ha a fotóit később nézegetve róla kérdezel, hogy miért? – öleli magához Mátét, aki váratlanul nyöszörögni kezd, mintha kis testébe átáramlott volna az apjában dúló feszültség.