Elköszönés, méltósággal

Margitka doktornő már régóta felszaladt hozzám másnaponként, kulcsot is adtam neki. Sosem áltatott, csak tartotta bennem a lelket. A hospice szót tőle hallottam először, nem tudtam, mi fán terem. Menedékházat jelent, önkéntes segítők otthon, térítés nélkül istápolják a hozzám hasonlókat. Mikor Ilonka nővér az alapítványtól először betoppant, alig mondott néhány szót. Néztünk egymás szemébe, majd kiment a konyhába, csupán a csörgésből hallottam, hogy mosogat. Aztán szeletbe vágott almával kínált. Az ágyam szélére ült, megfogta a kezem, lassú szóval mesélt. Sok éve már, hogy autóbaleset vette el tőle a lányát. Napokig ült a kórházi ágy szélén, húzta-tolta az időt, de szemvillantást már nem válthatott vele. Akkor döntötte el, ha nyugdíjba megy, próbál segíteni, minél kevesebben menjenek el bátorítás, örök útravaló nélkül. Elköszönt, én meg az ablakhoz álltam, magamba rajzoltam az ismerős házakat, fákat, embereket. Vártam, új útitársam mikor jön megint. Tudtam, rábízhatom magam. A férjemet nyolc évvel ezelőtt vesztettem el, a második infarktus percek alatt legyőzte. A fiam 2005-ben ment ki Amerikába dolgozni, ottani lánnyal házasodott, évente kétszer találkozunk, a gyönyörű unokámat nyaranként látom. Képzelje, Maureen a neve. Zolim most januárban látogatott haza, éreztem, ez már a búcsú is volt egyben. A kicsiről a képeket szeretem nézegetni, eszembe jutnak a hospice alapítvány nárciszt ültető gyermekei. Tudta, hogy a nárcisz a rákosakat gondozó közösségek szimbóluma? Minden ősszel elültetik a virághagymákat, akkor elmagyarázzák az iskolásoknak, hogy a halál is az élet része. Az én családomban három generáció élt közös fedél alatt, otthon voltam, mikor a nagyapám ideje lejárt. Kicsit vigasztalt, hogy még a legvégén is sikerült egyszer-egyszer megmosolyogtatnom. Aztán nemrégiben beköltöztem ide, a hospice alapítvány házába, ezért sem kell fizetnem, mindenem megvan. Valamelyik nap felötlött bennem, hányan lehetünk most így, szerte az országban, a főnővér aztán megmondta, nyolcvannál is több helyen törődnek sorstársaimmal az önkéntesek. Megsúgom, azelőtt nem ismertem Polcz Alaine írónő nevét, két évtizede ő hozta létre a hospice alapítványt, azóta olvastam tőle, aligha érthette nála jobban valaki is az elmúlást. Én már a futásomat elvégeztem. Látja, jó így, hogy az egyik kezem Ilonkáéban, a másik meg mintha a magáéban. Hangtalan a búcsúm, csak egy utolsó gyenge mozdulat, rezdülés, s nem maradt végre semmi más, mint az elköszönés méltósága. Isten veletek...