Szavakkal is gyógyítanak

Mi a panasza? – hangzik el gyakorta a gépies kérdés, s mire a páciens kiönthetné a lelkét, már írják is a receptet és kérik a következőt. Egy felmérés megdöbbentő eredménye szerint az orvosok átlagosan 20 másodpercenként félbeszakítják a betegeiket, ezért aki nehézkesen vall arról, milyen bajok gyötrik, a feléig sem jut a mondókájának. A páciensek harmada pedig ki sem váltja, vagy nem veszi be a felírt gyógyszert, 50 százalékuk nem az előírások szerint szedi a pirulákat, a javasolt diétát a háromnegyedük nem tartja be. Ám amennyiben a beteg hitelesnek érzi az orvosa szavait, az rendkívüli erőt adhat neki – akár az életmódváltáshoz is.

– Évek óta hiába próbáltam leszokni a dohányzásról. Mindig elbuktam, nem volt elég akaraterőm – meséli Lajos, a negyvenes férfi, akit rosszindulatú daganattal operáltak. Szerencsére a kór nem képzett áttéteket, de rendszeresen kontrollra kell járnia az onkológiai központba. Bár az intézet nem a legderűsebb hely, a doktor életvidámsága oldja a feszült hangulatot: – Már az sokat jelent, hogy viccesen hívja be a betegeit. Például úgy: kérem Kovács Jánost, bemelegít Tóth úr. A cigarettát is az ő kedvéért tettem le. Az egyik alkalommal, amikor meghallgatta a tüdőmet, rákérdezett, én pedig bevallottam, hogy dohányzom. Aggódva mondta: számára ez a nap legrosszabb híre. Elszégyelltem magam: ő csupa súlyos esettel néz szembe, én meg a felelőtlenségemmel bosszantom.

– A betegek és a hozzátartozók elégedettségét az is befolyásolja, hogy hol és miként beszél velük az orvos, milyen formában kapják tőle az információkat. Az orvosegyetemeken oktatnak ugyan efféle kommunikációt, ám ez csupán egy féléves tantárgy, méghozzá rögtön az első évben, amikor a hallgatóknak még semmi gyakorlatuk nincsen. Az orvosi kommunikáció szabályai pedig fontosak és tanulhatók – mondja dr. Smudla Anikó, a Semmelweis Egyetem tanársegéde. Rossz hírt nem szabad telefonon közölni, hanem csak személyesen, lehetőleg nyugodt, csendes helyen. Sajnos sok kórházban nincs is olyan helyiség, ahová a doktor félrevonulhatna a betegével, illetve a családtagokkal. Ha mindig más-más orvos tartózkodik, mondjuk, az intenzív osztályon, az sem egyértelmű, hogy a beteg melyik doktortól mit hallott az állapotáról. A hazai egészségügyben, ahol túlterheltek a fehér köpenyesek, ritkán jut idő arra, hogy többszöri találkozással, személyre szólóan „adagolják” a súlyos kór diagnózisát. Amúgy külföldön sem sokkal jobb a helyzet: a felmérések szerint például az amerikai belgyógyászok csak a találkozások idejének 5 százalékát szánják arra, hogy tájékoztassák páciensüket a betegségéről.

Az orvos pedig a személyiségével is kezel: ha ő nyugodt, nyitott, magabiztos, akkor a beteg jobban hisz a felépülésében, s ez nagyobb esélyt ad a gyógyulására.