Magad, uram

Ha viszont egy öttusázó egy nyűgös, duzzogó, lusta lovat húz a sorsolásnál, hiába az isteni szikra a lovasban, oda a négyévi munka, a derék négylábú rossz pillanatában úgy átírja a világranglistát, hogy abban hiba nincs. Aztán ott a motorsport: a versenyző terveket sző, merészet álmodik, egy szezonon át töri-zúzza magát – és egy kis pöcök fennakad a karburátorban, letörik a sebváltó karja, s máris oda a mérnöki zsenialitás, a versenyzői kvalitás: következhet a kínos magyarázkodás, amit a szurkolók vagy elhisznek, vagy nem. Talmácsi Gábor, a regnáló világbajnok, az első rajtkockából vágott neki utolsó versenyének a 125 köbcentis kategóriában a Valenciai Nagydíjon – jövőre a 250-esek között indul –, természetes hát, hogy maradandó nyomot kívánt hagyni maga után a „pónik” mezőnyében. Nem sikerült, a technika kifogott rajta: bukott, ám némi szerencsével azért az összetettben megszerezte a harmadik helyet.

Kíváncsi voltam a szurkolói reagálásokra: vajon a drukkerhad hajlandó-e elfogadni a melengető siker helyett a magyarázkodást? Emlékszik-e arra a „Talma fan club” minden egyes tagja, hogy a fiú összecsavarozott csuklóval, megvarrt könyökkel hajszolta a sikert a vargabetűs pályákon? Nos, a hevenyészett népszavazás azt igazolta, létezik megbocsátás, ha azt látja a nagyérdemű, hogy a sportoló megalkuvást nem ismerően küzd a sikerért. Ez a fanatikus versenyző „eladta” Magyarországon a sportágat! Hamarosan motorversenypálya épül a Balaton közelében, ami aligha jött volna egyáltalán szóba, ha nincs világbajnokunk a sportágban. Így viszont remélhetően ott köröznek majd a motorsport legjobbjai az új „ringen”, ahol a vakmerő remények szerint iskolát is vezet majd Talmácsi. Ezekbe a rózsaszín álmokba egy bukás belefér. Javításra ugyanis még akár évtizedei is lehetnek a motoros fiunknak.

Szávay Ágnes befejezte az idényt. A reményteljes teniszezőnk aligha fogja szép emlékként felemlegetni az idei évet: bántóan gyenge idényt zárt, kudarc kudarcot ért. Ami különösen fájó lehet: a pekingi olimpia fiaskója. Különös sportág a tenisz: nagy pénzek forognak kockán, a főszereplők szinte egész éven át kirakatban vannak, minden gesztusuknak nézők milliói lehetnek a szemtanúi. Ebbe a világba súrlódásmentesen beilleszkedni nem könnyű feladat. Emlékszem a soltvadkerti kislányra, amint Bocskai József edző mellett naiv csodálkozással ült az Év sportolója díjkiosztó gáláján – majd a következő évben csodálatosan megkreált frizurával, a stylist által kitalált választékos eleganciával vonult be, immár a sportág díjazottjaként. Aztán következett a kiköltözés Monacóba, amit már sokan meghümmögtek, majd néhány szerencsétlen kijelentést tett a médiával kapcsolatban, így akkor csappant meg a szimpatizánsok köre, amikor arra a legnagyobb szüksége lett volna. Jómagam a hozzátartozókkal szerettem volna beszélgetni – kiderült, már ők sem nyilatkozhatnak, megtiltotta számukra a versenyző körül tevékenykedő menedzsment. Pekingben az a hír járta, hogy honfitársai köszönését, ha éppen összefutottak a közösségi helyeken, nem mindig viszonozta a teniszezőnő.

Szávay novemberben hozzákezd az alapozáshoz. Számára lenne üdvös, ha bölcs tanácsadói átsegítenék azokon a nehézségeken is, melyeket a hirtelen jött ismertség okozhat egy felnőtté váló sportoló személyiségében. Mert a tenisz csakis a nézőkért, a közönségért van. Még akkor is, ha nem a népszerűségi listán elfoglalt helyezés után adják a pénzt érte.