Ketten a csúcson

Erdei Zsolt, a WBO (World Boxing Organization) félnehézsúlyú világbajnoka tizenegyedik kihívójával szemben védte meg a világbajnoki címét. Jurij Barasjan lett volna az, aki lelökheti őt a trónról, ám az ukrán feltehetően beleszaladt egy emberes adag borscsba, mivel nem tudta hozni a súlyát, így a fölös dekáival csak amolyan bemutató meccset vívott – bár a pofonok igaziak voltak. Jó bunyó volt, mi tagadás! Madár az utóbbi időben sok kritikát kapott a német közönségtől, amiért „pengésen” vív a szorítóban, eltáncol a nagy ütések elől, aztán visszaszúr – az ugyanis nem az igazi. Hát tessék már odaállni, pofozkodni, folyjon a vér, ezt szeretné látni a nagyérdemű a belépőjéért! Szombaton aztán a magdeburgi Bördelandhalle publikuma megkapta, amit várt. Erdei ment előre feltartóztathatatlanul, és számolatlanul szórta az ütéseket. Győzött is, imponáló fölénnyel – igaz, a feje olyan lett a végére, mint egy jókora bimbós kel, ám a fanyalgókat elhallgattatta.
A fő televíziós attrakcióvá előlépett, nagyközépsúlyú világbajnoki címmeccs a védő orosz Gyenyisz Inkin és a trónkövetelő Balzsay Károly között zajlott. Nos, minden ökölvívó-mérkőzés egy kis hőstörténet. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt a még „zöldfülű” Szellő Imre kiütötte Balzsayt. Akkor beszélgettem a ceglédi bunyóssal, aki tizennyolc évesen aligha gondolta, hogy egy jövendőbeli világbajnokot küldött a padlóra. Én viszont attól kezdve féltettem a profinak állt Kareszt, hiszen a hivatásosok között nem könnyű „szellők” fújdogálnak… Aztán jött a szombat este, amikor Balzsay olyan érett, szép öklözéssel hódította el a világbajnoki címet, hogy az emlékét is kitörölte annak az ominózus K.O.-nak.
És most arról, amiért az egész írásnak nekikezdtem: a kesztyűcsattogástól hangos szombat este után joggal örülhettünk volna annak, hogy két hazánkfia is feljutott a WBO csúcsára. Ugyan éppen az ökölvívás az a sportág, ahol nem könnyű eligazodni az erőviszonyok között, lévén számos szervezet, mely széles öveket osztogat – mindenesetre a mi fiaink az abszolút világranglistán az első ötben lehetnek teljesítményükkel. Ez pedig akár örömteli is lehetne; mégis, meglepően sokan fanyalogtak Madárék győzelme után. Annak a piacnak a közönsége, ahol vasárnap megfordultam, azt tette szóvá: milyen sok ütést kapott Erdei, míg Balzsay meccse kifejezetten „necces” volt, és a bírók is kellettek ahhoz, hogy Karcsi kezét emeljék a magasba. Ehhez a véleményhez a szakmában csak az orosz edző csatlakozott, aki szerint tanítványa győzött, de azok a fránya pontozók… Fritz Sdunek mester is Balzsayt látta jobbnak, méghozzá két egész ponttal. Jómagam pedig itt állok egyetlen kérdéssel: hát mi, magyarok már semminek nem tudunk tiszta szívből örülni?